Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

21. Rész - Error

Ayo Jagiyas❤💞
Meg is hoztam nektek a részt, melyben kissé halad már a
cselekmény (sajnos) a vége felé.😥
Ugyan még nem terveztem befejezni, de már készülhettek rá,
mert közeleg (a véééég😂😂)
Ha nagyon összeakarnám csapni, akkor
simán megtudnám írni egy részben az egész köny kimenetelét,
de úgy gondoltam inkább még írok nektek pár, emlékezetes 😎
pillanatot EunMi és Hoseok különleges kapcsolatáról😍
szóval élvezzétek a részeket, melyeket igyekszem hetente felrakni😊
Jó olvasást❤❤❤❤💞💞

xXSunnyXx

Lassan nyitogattam pilláim másnap reggel, mikor a redőnyön átszűrődő napfény megtette a hatását és felkeltett. Nem nagyon akartam még felkelni, de még azelőtti nap elterveztem, hogy míg Hoseok alszik addig én rendet rakok kicsit a konyhába és csinálok neki palacsintát. Nagyon szemezett vele egyszer, így gondoltam meglepem vele.

Mosolyogva dörzsöltem meg szemeimet, hogy jobban lássak, majd kezdtem el kikászálódni az ágyból, de két kar megakadályozott benne, melyek szorosan kulcsolódtak rá a derekamra, azzal nem eresztve engem. Hitetlenkedve ráztam a fejemet a jeleneten, hisz hogy lehettem olyan fáradt még, hogy elfelejtettem, én bizony egy ágyban aludtam a fiúval és természetes, hogy rám cuppant ha már előző nap is bújós kedvében volt. Óvatosam fordultam meg karjai között, hogy szembe nézhessek vele, vagyis az épp alvó arcával.

Nyugodt volt és ilyenkor kicsit ahhoz az énjéhez hasonlított mikor már megbékélt a jelenlétemmel, de még nem voltunk ennyire jóban. Lassan simítottam végig izmos karjain, aminek hatására mocorogni kezdett és szusszantva egyet fordult át a másik oldalára, engem elengedve. Nem tudtam nem vigyorogni az apróbb jeleneten és ennek tetejében még a szívem is megtelt melegséggel. Ez az egész egy kívülállónak lehet semmit sem jelentett volna, de nekem ez a gesztus nagyjából annyit mutatott, hogy ismertem már annyira a srácot, hogy álmába is egy érintéssel tudtam őt átfordítani. Magyarán már kiismertem.

Habár még nem jutottam el arra a szintre, hogy megmerjem kérdezni a betegségével kapcsolatosan, de már gyűjtöttem az erőt hozzá és nap hosszat gondolkodtam a helyes kérdéseken melyek feltevésével biztos nem fogok a lelkébe tiporni, esetleg régi sebeket felszakítani. Talán túlságosan is rástresszeltem a dologra, de természetemnél fogva ez nem volt meglepő. Sokszor lazábban kezeltem a dolgokat, de az esetek nagyobb százalékában túlkomplikáltam az összes problémámat.

Mivel megint egyedül voltam, így akaratom ellenére is kezdtek elmémbe mászni a sötét és szomorú gondolataim melyek semmi optimizmust nem ismertek. Kicsit lehangoltan bámúltam az épp sülő palacsinta tésztát mely kicsit füstölve kezdett egyre aranybarnábbra sülni. Féltem, borzalmasan. Olyan szép volt minden Hobival és mindenki tudja, hogy a filmekben is ezek után jön a vihar mely megtépázza a nő és férfi kapcsolatát. Csak reménykedni tudtam, hogy ezennel nem egy nyálas romantikusfilmbe csöppentem, hanem lehetünk boldogok végig.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet és koncentráltam inkább Hobira. Magam elé képzeltem, ahogy meglátja a palacsintákat, felcsillan a szeme és rengetek köszönöm után neki lát. Ha szerencsém lesz akkor finomra fog sikerülni és az élvezettől csak úgy tömni fogja magába az édességet. Rajtam fog csimpaszkodni, mint egy kisgyerek, aki valami fenomenális ajándékot kapott szüleitől és nem tudom majd levakarni magamról a hálás teremtményt. Lehet, hogy kicsit túlzásba estem, de legalább már mosolyogtam és újra vidáman sütögettem a palacsintákat.

Hamar befejeztem, s mire sikeredett megterítenem Hobi pont akkor jött le az emeletről, bár ha jól hallottam akkor megbotlott egyszer. Mosolyogva matattam még a hűtőbe és néztem vissza rá, de ő még túl fáradt lehetett, mert egy élőhalottként ült le a székére. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, miszerint szinte kicsit sem változott az arcának kifejezése mikor meglátta, azt amit készítettem neki, de nagyon igyekeztem nem szomorkodni miatta, hanem ráfogni valamilyen általam nem átlátható dologra.

-Hogy aludtál? -ültem le vele szemben a teámmal a kezembe mely még jócskán gőzölgött.

-Jól. -vont vállat, s nem is tulajdonított nekem több figyelmet.

-Oké.. -néztem rá kérdőn.
-Biztos nem elég jól, ha ilyen morci vagy most. -biccentettem oldalra a fejemet és mosolyodtam el. Idegesen fújtatott egyet, majd rám emelte kicsit sem a kedvességtől túláradó tekintetét.

-Ehhez most nagyon nincs kedvem EunMi. -fújtatott, mire nekem összeszaladtak a szemöldökeim és aggódva figyeltem őt.

-Mi baj Hobi? Történt valami? -kérdeztem félve attól, hogy valamit én tettem és ő most ezért volt kiakadva vagy attól, hogy történt vele valami én meg nem vettem észre.
-Nekem elmond....

-Ba***us!! Ennyire nehéz felfogni, hogy nem akarok beszélni most veled? -kérdezte ingerülten, mire hátrahőköltem picit.
-Mi baj, mi baj!? Hát te vagy a bajom. Értem én, hogy fogyatékosként kezelsz meg minden, de most már kezd elegem lenni az anyáskodásodból. -csattant fel, mire összehúztam magamat a hirtelen megemelt hangja miatt.

-É.. én... -makogtam, de ekkor felpattant olyan erővel, hogy meglökte az asztalt és a teám (ami még mindig tűzforró volt) szépen rámömlött. Felszisszentem, de az égető fájdalomról teljesen elvette a figyelmemet a tajtékzó Hobi.

-Néha baromira szeretnék egy kis magányt. Már több hónapja a nyakamon vagy és soha egy pillanat sem volt mikor te ne lettél volna mellettem. Kezd nagyon idegesíteni, hogy mindenhol ott vagy és hogy neked feltétlenül beszélned kell. -mondta a végét már inkább csak sziszegve, majd rácsapott egyet az asztalra és elviharzott.. volna, ha nem mondják fel lábai a szolgálatot és nem esik a földre.

Ijedten ugrottam azonnal, hogy segítsek neki és, hogy megnézzem esetleg nem esett-e baja, de mikor odaértem mellé és megfogtam a karjánál, ő nemes egyszerűséggel ellökött, nekem meg koppant a fejem az hűtőn.

-NEM KELL SEGÍTSÉG!! -kiáltotta és felviharozva a lépcsőn vágta be maga után az ajtót, olyan erővel, hogy szerintem még a ház is beleremegett.

Reszketve ültem a hűtő előtt, próbálva feldolgozni az előbb történteket. Ez a Hobi talán rosszabb volt, mint akivel először találkoztam. Ha a cselekedetei nem is bántottak annyira fizikailag mint régen, lelkileg annál inkább összetörtek belülről. Hisz régen érthető volt kiakadása, de amit akkor láttam, az ellene volt mindennek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarom őt. Hogy ennyire utálja, ha valaki segít neki. Hogy ennyire ki nem állhat engem néha. Igen, néha.

Attól még, hogy így viselkedett még szerethetett, hisz ott volt az a sok közös pillanat mikor tuti biztosan nem utált, hanem oda volt értem, nem önzőségből. Még mindig remegtem, mikor sikeredett valamennyire feleszmélnem a kezdeti sokkomból és realizálva a helyzetet, miszerint én nagyon le voltam forrázva, igyekeztem felállni. A hátránya csak annyi volt ennek, hogy a már amúgy is sajgó fejem csak még jobban belelendült a kellemetlen ingerek küldésébe, s fej fogva tudtam csak kétlábra állni, ami megint csak nem tett valami jót a kezeimnek.

Odacsoszogtam kicsit szédelegve a hűtőhöz, hogy valami nagyon hideget vegyek ki a fagyasztóból (borsót), majd a már kissé csúnya kezemre tettem. Szerencsémre nem forrázódott le mindkettő, bár a jobb eléggé csúnyán nézett ki még úgy is, hogy a másiknak kutya baja sem volt. Sóhajtva szipogtam egyet, majd éreztem, ahogy egy meleg csepp esik a kezemre. Akkor vettem észre, hogy bizony sírok. Nem olyan hisztis sírás volt az, hanem olyan mint mikor véletlen nyitva hagyod a csapot és csak hangtalanul csorog a víz belőle. Összeszorítva a szemeimet döntöttem homlokomat a már csukott hűtőnek és engedtem ki könnycsatornáiból a bennem felgyülemlett feszültséget.

Én nem így terveztem ezt a reggelt....