Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

10. Rész - Begin

Ayo again Babies❤
Mint említettem az előző posztban igyekszek részt
hozni amíg még van időm rá😊
Ez olyan..... semmilyen lett.
(Rövid időtartam alatt kevés cselekményt értek a semmilyen alatt).
Most igyekeztem picit az érzéseket leírni,
így a már megszokott párbeszédek is elmaradtak. 😿
Azért remélem tetszett😘
Jó olvasást 💞💞

xXSunnyXx

Furcsa érzések kavarogtak bennem, miután kiléptem a zuhanyrózsa forró, vízsugarai alól. Leginkább magány, csalódás és egy csipetnyi negatívum lapult lelkem mélyén.

Kifejezéstelen volt az arcom és bár még alig volt dél, én úgy éreztem, hogy több energiám nem maradt a nap túléléséhez. Semmit sem mutatott ki arcom és még a legprofibb testbeszéd sem tudott volna kiolvasni belőle semmit. Kicsit úgy éreztem magamat, mit az a Hobi, akit az nap az étkezdében először láttam. Pontosan ugyan olyan élettelennek. Nem éreztem semmit. Csak úgy voltam és lélegeztem.

Agyam kiürült és az égvilágon szinte semmivel foglalkoztam, míg a lépcsőn mentem lefelé.
Akkor viszont mind ez megváltozott, mikor a pultnak támaszkodó Hoseok belekerült a látóterembe. Nem volt úgy nagyon semmi baj vele. Csupán annyi ici-pici gond volt, hogy a. szüleimtől. kapott. levelet. olvasta.

Idegesen rohantam oda hozzá és kaptam ki kezéből a papír darabot, majd összegyűrtem és a kukába hajítottam. Kicsit megszeppenve nézett rám a srác, de én túlságosan is fortyogtam ahhoz, hogy ezt az új dolgot, amit kimutatott, realizáljam.

-Yah! Te meg mi a francot képzelsz? -kiáltottam rá, talán kicsit túl hangosan is, mivel picit összébb húzta magát.

-Ehhez nem volt jogod! Hogy képzelted mégis, hogy elmerted olvasni? -másztam bele az arcába kiabálva. Soha sem láttam Hobit annyira sok érzést egyszerre kimutatni, mielőtt ő is kifejezéstelen lett. Volt egyszerre megszeppent, értetlen, ijedt és... még valami, amit nem tudtam kiolvasni a szemeiből.
Miután felvette az álarcát és kihúzta magát, én feladtam a kiakadásos dolgot. Energiám és kedvem sem volt kiabálni vele. Hangosan kifújtam a levegőmet és kicsit engedtem a tartásomon, hogy ne legyek annyira feszült.

-Sajnálom. -motyogtam feladva és szép lassan odacsoszogtam a hűtőhöz, hogy csináljak ebédet.

Ruhám már egy túlméretezett pólóból, és egy falatnyi shortból állt. Nem érdekelt az alsó ruházatom mérete, ugyan is a felsőm talán pont combközépig ért. Így belegondolva biztos nevetséges látványt nyújthattam, miközben kiabáltam.

Mint egy dühös krumpli.

Elmosolyodtam a gondolatra ugyan, de még mindig üres volt minden egyes mozdulatom. Folyamatosan elkellett űznöm a szüleimmel kapcsolatos gondolataimat is, így volt mivel lefoglalnom magamat miközben csináltam a Lasagnet.
Nagyon szerettem ezt a fajta ételt és reméltem, hogy Hobinak is ízleni fog valamennyire.

Jut eszembe róla!

Míg én csináltam a kaját, addig ő folyamatosan a környékemen volt. Ha nem épp a pultnak támaszkodva figyelt, akkor vagy az asztalnál ülve vizslatott vagy TV "nézéssel" álcázta a kukkolását. Pont úgy viselkedett, mint aki félt, hogy valami hülyeséget csinálok, pedig lefogadtam, hogy nem érti, hogy miért akadtam ki amiatt a levél miatt. Max csak sejthetett valamit.

Lassan telt az idő, de az óra szerint viszonylag hamar készlettem az ebéddel. Mikor tálalni és teríteni kezdtem, akkor furcsa és tőle nem megszokott módon, még Hobi is beszállt, s segített, habár nagyon nehezen ment neki, mivel a kezei most sokkal jobban remegtek mint eddig. Minél hamarabb akartam végezni az evőeszközök, tányérok kirakásával, mivel féltem, hogy megsérti magát a nagy igyekezete közben.

Ugyanis, akármennyire is akarta takarni, láttam a szemeiben a törekvést arra, hogy segítsen nekem. Pont úgy nézett ki mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy az anyjának nehéz időket kell megélnie és ezért igyekszik mindenben segítségére lenni.

Hamar kész lettünk és gyorsan le is ültünk egymással szemben az asztalhoz.

Csönd állt be közénk.

Ő gondolom nem mert megszólalni vagy nem akart, én meg... csak léteztem és ahhoz nem kellett beszélnem.

Túl sokat gondoltam bele lehet ebbe a Hobi-s dologba. Oké, hogy egyszer kimutatott egy halom érzelmet, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy majd megváltozik és cuki-muki, törődő lélek lesz.
Mondjuk az se jó ha ennyire pesszimistán állok a dologhoz, hisz a kezdetekhez képest már jobb a kapcsolatunk.
De az sem jó, ha túlságosan sokat képzelek és összetörök, ha egyszer megint bunkó lesz. Haj, de bonyolult is a lét.

Nagyon a gondolataimba mélyedhettem, miközben a kajámat turkáltam, mert csak arra lettem figyelmes, hogy Hobi elkezd ficeregni a széken. Bele se gondoltam, hogy esetleg kínos lehet neki a szituáció, de csak belenéztem a szemeibe és addig vártam, míg az ő íriszei is megtalálják az enyémeket. Amint ez megtörtént ő nem pillantott el, s én sem. Csak néztük egymást (és ez cseppet sem volt bámulásnak nevezhető). Megnyugtatott engem az, hogy rám néz és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy őt is az, hogy én rá, mondjuk a ficergést még folytatta utána.

Szemem egy pillanatra le vándorolt a kezére, s észre vettem, hogy megint remeg (vagy még mindig). Még volt a tányérján, mármint... még jó sok volt a tányérján.

Minden világosságot nyert akkor. Hogy miért ficergett, leginkább az.

Nem tudta megenni az ételét a remegése miatt és túlságosan nagy büszkeséggel rendelkezett ahhoz, hogy a segítségemet kérje.

Egy halvány mosollyal álltam fel és húztam mellé a székemet, majd kivettem a kezéből az evőeszközt és szépen felcsippentve a falatokat, kezdtem el etetni. Szemeiben egy halovány hála csillant, s igaz kicsit szégyellte a dolgot, de szófogadóan kapta be a falatokat amiket a szájába helyeztem, majd engedelmesen rágta meg azokat és megköszönésképp biccentett egy aprót, alig észrevehetőt.

Nem szóltunk egymáshoz még mindig. Csönd állt be közénk ismét, de az már kicsit sem az a fajta kínos csönd volt. Inkább neveztem volna meghittnek.

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ha bár csak egy kicsit is, de közelebb kerültem Hobihoz.
Jung Hoseokhoz, az elérhetetlen sráchoz, aki olyan bunkó volt az elején, s mindent megtett, hogy eltaszítson magától.
Akkor az egyszer biztos voltam abban, hogy ez valódi és nem csak beképzelem magamnak vagy próbálom elhitetni az agyammal, azt a dolgot, miszerint Hoseok már bírja valamennyire a fejemet.

Az már máskérdés volt, hogy vajon Hobi ismét eltaszít-e magától vagy hagyja, hogy segítsek neki és találjon egy kis boldogságot az életében, amire azt hitte, hogy nincs.