Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

12. Rész - Cell phone

Ayo Girls!
Sajnálom a késõi részt :(
Elõre is elnézést szeretnék kérni,
ha esetleg nem lenne nagyon összeszedett,
ugyan is sikeresen elkaptam valami vírust
és még az ágybanfekvéstõl is rosszul vagyok 😑💉😭
Mindenesetre jó olvasást és feltétlenül írjátok le a
véleményeteket😊😘💞
Puszi Baes😍😘

xXSunnyXx

Hát, most hablatyolhatnék egy csomót arról ismét, hogy Hobival miben és mennyire javult a kapcsolatunk.

Az igazság az, hogy bár már normálisan is tudtunk beszélgetni és néha megnéztünk együtt egy-egy filmet, ő nem nagyon nyitott felém, s én sem erőltettem nagyon rá magamat. Lehet ez mind azért történt, mert a szüleim ismét küldtek egy üzenetet, amiben leírták, hogy örülnének, ha meglátogatnám őket egyszer, vagyis a nagyon közeli jövőben. Kicsit sem dobott a hangulatomon, sőt, még jobban nyomasztotta is így nem voltam valami beszédes. Hobi ebből csak annyit vehetett észre, hogy nem beszélek annyit és hogy nem mosolygok minden egyes percben vagy ugrálom körül őt, mint ahogy azt eddig is tettem. Szerintem nem nagyon realizálta a helyzetet, mivel, na nem mintha eddig sűrűn tette volna, de nem érdeklődött a hogylétem felől.

Mrs. Jung háromnaponta hívott minket és az első téma amit felhozott, az általában a "Nah és hogy megy Hoseokkal?" volt. Lehet, hogy csak én képzelek bele túl sokat, de szerintem a hangnemével lehetett a gond, ugyanis minden alkalommal én valami olyasmit hallottam ki belőle, hogy "Na és összejöttetek már?" vagy, "Jártok?". Igyekeztem betudni ezt valami furcsa illúziónak, így továbbra is tudtam úgy viszonyulni a sráchoz, mint ahogy addig is tettem.

Egy este aztán, mikor rám tört a szomjúság és úgy éreztem, hogy ha nem jutok vízhez meghalok, lementem a konyhába, hogy igyak valamit. Félálomban botorkáltam le a sötétségben, s ha nem éltem volna már ott három és fél hete, akkor biztos, hogy az udvarra mentem volna ki és nem a konyhába.

Ásítva egy nőieset, léptem a poharakat tároló szekrény elé/alá, de rájöttem, hogy még mindig ugyan azon a helyen vannak mint addig.. azaz a legmagasabb polcon. Ez addig nem nagyon jelentett problémát, ugyanis Hobi volt mindig az, aki azokat kipakolta evésnél, de tekintve a késői órára, szinte esélytelen volt, hogy neki most teríteni támadjon kedve, s leszedjen nekem akár egyet is.

Enyhe dejavu érzetem támadt, ahogy a sötétben bámultam a szekrényt, s mikor átfutott agyamon az "odahúzokegyszéket" ötlet. Nem tudott kimenni a fejemből, hogy előzőleg mennyire rosszul jártam vele, habár örülhettem némileg, hogy nem lett komolyabb bajom egy mélyebb vágásnál. Sóhajtva vetettem el az ötletet, miszerint megint odahúzom az ülőalkalmatosságot, s inkább próbáltam Nyúlánykává válni és valahogy elérni azt az átkozott üvegpoharat.

Aprókat nyögtem az erőlködésem közepette, s éreztem ahogy karom lassan fájni kezd és kezdi feladni, hogy én valaha is úgy megtudom fogni a poharat, hogy az ne essen le és törjön össze a padlón. Már elértem az alsó szegélyét neki, de kifejezetten nagy kihívásnak bizonyult még több felületet kitapintani.

Talán a nyögdécselésem miatt, talán az erőlködés miatt fülembe tóduló vér miatt vagy valami más, eszembe nem jutó dolog miatt, de nem hallottam, ahogy valaki a szobába lép. Nem hallottam azt sem, ahogy mögém sétál.

Csak annyit érzékeltem, hogy egy izmos felsőtesttel érintkezik a hátam és egy felettébb puha, még is vékony ujjú kéz érinti a bőröm, majd óvatosan leemeli az általam kívánt tárgyat és az orrom elé tartja azt. Benn akadt a levegőm, ahogy mind ez megtörtént, s agyam szinte rögtön ki is kapcsolt mikor az illető meleg leheletét éreztem nyakamon. Fogalmam sem volt, hogy szándékosan volt-e olyan közel hozzám, vagy csak mert úgy tudta elérni a poharat, de minden esetre túl nagy hatással volt rám ahhoz, hogy én még ezen is filózzak vagy hogy egyáltalán gondolkodjak.

Aprót nyelve nyúltam az átlátszó tárgyért, majd óvatosan kivettem az ujjai közül és apró mozzanatokkal töltöttem meg csap vízzel. Végig éreztem tekintetét rajtam, ahogy valószínüleg lehajtott fejjel bámulja arcomat, a test melegét, amit még a ruháimon keresztül is érezni véltem, ugyanis olyan közel volt hozzám.

Lassan fordultam szembe Hobival, s nagy nehezen sikeredett belenéztem a szemeibe, amikből akkor kivételesen visszatükröződött a hold. Egy ideig csak nézte az íriszeimet, majd kezei lassan és enyhén remegve csúsztak fel oldalamon, a vállamon át, egészen az arcomig, hogy egy kósza tincset a fülem mögé tűrve nézzen még mélyebben a szemeimbe.

Nem mozdultam, bár gyengéd és lágy érintésébe akaratlanul is belesimultam. Néztem, ahogy feltérképezi arcom minden egyes szegletét, s ahogy tekintete lassan az ajkaimra téved.

Enyhén benedvesítettem őket ennek hatására, bár közel sem volt szándékos, mire ő erősen harapott rá, húsos párnáira, ami engem is arra késztetett, hogy azokat bámuljam. Kezeimet lassan felvezettem, már jobban remegő kezeire, hogy azokra fonva ujjaimat kicsit lenyugtassam. Már nem néztem a száját.

Egyenesen a szemeibe meredtem, várva a következő lépését, amit valamilyen oknál kifolyólag reméltem, hogy megtesz, s néztem, ahogy a tekintete az íriszeim és az ajkaim között ugrál. Óvatosan hajolt előre, enyhén lehunyt pillákkal, picit bátortalanul, s miután látta hogy nem mozdulok és nem is hátrálok meg, kicsit felbátorodva kezdett el apránként közeledni.

Alig pár centi választott el minket, s már érezni véltem a fogkrémtől mentolos leheletét, mikor a telefonom, valahonnan az emelet felől, hangos ricsajjal jelezni kezdett, miszerint hívásom van. Azonnal elhajoltam Hoseoktól és amilyen gyorsan csak lehetett, kerültem ki őt, hogy aztán felrohanhassak a lépcsőn és el is rejtsem előle valószínüleg, enyhén vörös arcomat.

A franc egyen már meg EunMi. Ő az ú.n. munkatársad. Nem tekinthetsz rá úgy mint egy normális férfira. Ő a munkád. Nem engedheted meg magadnak az efféle luxust!

-hordtam le magamat magamban és jól megveregettem az arcomat, hogy kicsit felébredjek a Hobi közelsége adta mámoromból.

Enyhén remegett a kezem még, mikor megpróbáltam elhúzni a zöld ikont a képernyőn, de egy kis szenvedés után sikerrel jártam.

-Yeoboseyo*? -szóltam bele és utána rögtön krákognom is kellett, ugyan is szinte teljesen berekedtem.

-EunMi drágám! -szólt bele egy lehetetlenül magas frekvencián Mrs. Jung.
-Csak gondoltam szólok neked, miszerint holnap érkezem haza. Sajnos akihez még hivatalos voltam, az lebetegedett, így egy héttel hamarabb zárul az utazásom. -mondta egy csepp szomorúsággal a hangjában. Ránéztem az órára és értetlenül felvonva a szemöldökömet nyitottam szólásra a számat.

-Mrs. Jung. Tetszik tudni, hogy itt mennyi az idő? -kérdeztem, mire egy kisebb hallgatás következett.

-Ha jól számolom, akkor hajnali 4 óra. -mondta lazán, mire én ledöbbenve álltam a szobám közepén.

Komolyan képes volt felhívni engem ilyen korán, úgy hogy tudta mennyi is az idő? És ha én alszok és nem megyek le? Hát... eléggé furcsa egy nőszemély az biztos.

Végül is valamilyen szinten hálás is lehettem neki.

*"Hallo" akkor használják, mikor felveszik a telefont és beleszólnak.