9. Rész - Hey, MAMA

1.4K 147 34
                                    

Ayo Baes!
Hát, bevallom nem akartam kitenni ezt a részt.
Rövid is lett, de nem emiatt.
Úgy gondoltam viszont, hogy megérdemlitek, hisz nemsokára
suli és nagy valószínűséggel akkor öröm lesz, ha egyhetente egy részt
tudok majd posztolni :(
Kiváncsi leszek mit szóltok majd hozzá, mivel ez most egy
tipikus "happy, majd depi" rész lett :D
Szeretem próbára tenni az érzéseiteket sajnos..
Bocsi :D 😘(ne gondoljatok nagyon rosszra)
Jó olvasást💞

xXSunnyXx

-Nem. -jött egy határozott hang mögülem, majd két kéz csusszant rá a hasamra, s az a valaki közelebb vont magához, hogy a hátam feltűnően izmos mellkasához ért.

Eléggé meglepődtem a dolgon, pont úgy mint az előttünk ácsorgó srác is, de szerencsére ez mit sem látszódott az arcomon. Éreztem a hasamon, hogy kezei megint remegnek és mielőtt a srác is odapillanthatott volna, gyorsan rásimítottam az enyémeket, hogy egy picit megszorítva őket nyugtassam meg és takarjam is el őket. Lassú köröket rajzolgattam rá, míg a két hímnemű egyed egymással néztek farkas szemet... legalább is valahogy így képzeltem el Hobi arcát is.

Idiótán mosolyogtam az egész szituáción és igyekeztem minden pillanatát kiélvezni, mivel tudtam, hogy utána úgy is minden olyan lesz mint ami előtte volt.

-Már bocsi, de te még is ki vagy? -vonta fel az egyik szemöldökét az ismeretlen gyerek és intézte szavait Hobinak.

-Ezt nem nekem kéne kérdeznem? De szerinted? Egy ajtóban állunk egy házból jöttünk ki. -szorított jobban magához, picit lazítva a testtartásán, majd ő is elkezdte cirógatni a hasamat, ami hullámokban küldött végig gerincemen egyfajta bizsergést, s még a karom is libabőrös lett.

Ez az Hoseok. Ne válaszold meg, hanem tegyél fel kérdést és bízzuk a fantáziájára. Jár a keksz!

Igaz, hogy a srácnak nem volt nagyon meggyőző Hobi.. válaszfélesége, de elég volt ahhoz, hogy kicsit gyorsabban csipkedve magát vegyen elő egy csomagot meg egy borítékot, majd a kezembe nyomja, s elköszönve inkább elhúzza a csíkot.
Egy ideig csak úgy álltunk ott pontosan úgy mint mikor Hoseok csatlakozott hozzánk és néztük ahogy bezáródik a kapu.

Talán egy másik világban még egy párt is alkothatnánk. De mindezt elkellett felejtenem és szembe néznem a valósággal, ahol nem ilyen a sztorink kezdete.

EunMi! Miért is akarod, hogy egy pár legyetek? Jah csak mert meghülyültem. Szerintem egyértelmű.

Nagyot sóhajtva hajtottam le a fejemet, majd akármennyire is akartam még úgy maradni, inkább lassan befele vettem az irányt, de előtte még egy játékos mosollyal Hoseokra néztem.

-Akkor még sem vagyok olyan büdös? -vigyorogtam fel rá, majd bementem. A furcsa az egészben az volt, hogy Hobi mintha nem akart volna elengedni, s a kezei is csak nagyon lassan csúsztak le rólam, amit nem nagyon értettem.

Megrázva fejemet, hogy eltűnjenek belőle a furcsa gondolatok és a kérdések, majd inkább a csomagra néztem, hogy oda tudjam adni annak akinek címezték. Kérdőn vontam össze a szemöldökömet, mikor megpillantottam rajta az én nevemet.

-Még is ki küldene nekem bármit is? -kérdeztem magamtól halkan, de lehetséges, hogy az akkor épp a konyhába lépő Hoseok is hallotta, amit motyogtam. Kifújva egy adag levegőt nyitottam ki a levelet először, majd széthajtogatva a benne lévő papírt kezdtem el olvasni a sorokat.

"Kedves EunMi,
Drága kislányunk.
Hogy vagy? Eszel eleget? Remélem jól élsz és vannak barátaid.
Appa és Én is sajnáljuk, hogy akkor elküldtünk itthonról.
Meg kellett  volna hallgatnunk. Remélem hajlandó vagy még
szoba állni velünk.
Itt a telefon számunk és a címünk is.
xxxxxxxxxx
Hívj fel.
Appa és Eomma

U.i.: Reméljük tetszik majd a mellékelt meglepetés is. "

Egyre jobban kezdett remegni a kezem miközben a kis levelet olvastam.

Nem akartam elhinni ezt az egészet. Komolyan azt gondolták, hogyha több év múlva majd csak küldenek egy levelet (a lakásomra küldték, de mivel nem ott laktam már, így át lett irányítva Hobiék házához), akkor majd mindent kezdhetünk onnan ahol abba hagytuk?

Nagy levegőket véve igyekeztem visszatartani a könnyeimet, s mégha nem is sírtam, de folyamatosan törölgettem, dörzsöltem a szemeimet, megelõzve, hogy véletlenül is sírjak.
Erőszakosan, szinte már feltéptem a dobozt, s mikor megláttam, hogy mit tartalmaz, már mentem is a szemeteshez és jól belevágtam abba.

"Reméljük egészséggel fogod használni. Itthon hagytad"

állt egy cetlin ami ott volt a régi orvosi köpenyem mellett.

Fortyogtam magamban. Nagyon dühöd voltam rájuk. Biztos azt hitték, hogy annyi év alatt visszamentem az orvosira, s majd használni is fogom.

Hát nagyon nem fogom! Hacsak nem doktornőset akar játszani Hobi.

A srác kérdő és.. aggódó(?) tekintettel nézte ideges lényemet, ami szépen elviharzott mellette, egyenesen az emeletre, hogy lefürödjön. Gyorsan felkaptam pár ruhát, meg fehérneműt, majd berohantam a fürdőbe.

-Fürdök! NE GYERE BE! -kiabáltam még ki gyorsan, s végül bevágtam az ajtót. Szinte letéptem magamról a ruháimat, annyira felhúzott az egész. Beléptem a zuhanyzóba és szépen folyatni kezdtem magamra az enyhén tűzforró vizet, hátha attól kicsit lenyugszom.

Gyorsan szánkáztak le testemen a meleg cseppek, majd a könnyeim is vegyültek velük. Tudtam, hogy attól jobb lesz, ha kiengedem őket és nem tartogatom.

Majdnem 2 éve nem beszéltek hozzám. Megadtam nekik az összes elérhetőségemet. A házamat, a telószámomat és az akkori munkahelyem címét is tudták, de akárhogy is vártam, hogy kapcsolatba lépjenek velem és esetleg belássák, hogy nem volt valami jogos a kiakadásuk, egy és fél éven keresztül nem hallottam semmit sem felőlük. Akkor döntöttem úgy, hogy akkor én is azt teszem mint ők, végső elkeseredettségemben. Igaz, hogy a munkám nem azért, de azt is és a telefonszámomat is megváltoztattam.

Egyedül a lakásom címe maradt meg, az is csak azért mert nem találtam másikat. Most meg, két év elteltével úgy döntenek, hogy kérik vissza az általuk kitagadott lányukat és azt várják el, hogy én, mintha semmi sem történt volna, rohanjak vissza hozzájuk.

Nem fogok menni.

Túl sokat szenvedtem miattuk és bár nagyon nem szeretném, de talán majd mikor már erősebb leszek lelkileg, akkor majd felhívom őket. Az is hatalmas vicc szerintem, hogy úgy gondolták, én annyira szerettem az orvosit, hogy már azóta rég vissza is mentem az egyetemre, mert nem tudok nélküle meg lenni, s ezért ők elküldték a régi köpenyem, mert nekem biztos olyan sokat jelent.

Nos.. engem speciál a szenvedésre, az utálatra és a fáradtságra emlékeztet az a fehér ruha darab. Nem tudom mit gondoltak, de nem fogom beadni a derekamat egykönnyen.

Majd ha valami látomásom lesz, esetleg.

Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]Where stories live. Discover now