Fanfiction fordítás: Feltámadás (Resurrection)

8. fejezet

A fordítás az író, Cordys-Vision engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/10333346/8/Resurrection

Cara

Egyedül ébredek a padlón. A hátam megfájdult a kényelmetlen testhelyzettől, és átkozom magam, hogy nem az ágyat választottam múlt éjjel.

Felülök, a hajamba túrok, és a hálószoba felé pillantok. Csak remélni tudom, hogy Négyes nem kelt fel az éjszaka közepén, hogy vele legyen, az ágyunkban. A gondolattól is beteg leszek.

- Négyes? – teszek egy kísérletet. Nincs válasz. Az órámra pillantok, majdnem 7.30. Négyes soha nem kel fel ilyen korán, kivéve, ha vészhelyzet van. Lehet, hogy behívták dolgozni. Johannának néha hétvégén is szüksége van rá, de valami azt súgja, hogy most nem ez történt.

Felállok, és a nappalin át a hálószobához sétálok. Kinyitom az ajtót és belesek, arra számítva, hogy az alvó Trist fogom látni, de senkit se látok.

A szívem kihagy.

Nincsenek itt, de együtt vannak.

Hová mehettek?

Nem sok időm van ezen gondolkodni, mert nyílik a bejárati ajtó.

Ott állnak mindketten, és én egy kicsit megkönnyebbülök.

Trisen az egyik régi rövidnadrágom van, amit évek óta nem tudtam felvenni, és Négyes egyik pólója.

Pislogok.

Mindketten úgy néznek ki, mintha egy pajtában aludtak volna. Fogták egymás kezét, amikor bejöttek, de olyan finoman, hogy alig vettem észre, mielőtt Négyes elengedte volna Tris kezét.

- Hm. Sziasztok... - mondom, mert mást nem tudok kinyögni. – Merre jártatok, srácok? Felébreszthettetek volna... aggódtam... - elhallgatok, mert Tris következetesen a padlót nézi, és Négyes is kerüli a tekintetemet. Gyorsan rájövök, hogy hol voltak az éjjel. Együtt. Aztán arra is rájövök, hogy bűntudatot látok rajtuk.

Úgy érzem, kiszalad belőlem a szusz. Rögtön tudom, hogy történt valami az éjjel és úgy érzem, vereséget szenvedtem. Innen már nincs visszaút. Vesztettem. Vége. Behunyom a szemem egy pillanatra, aztán felemelem a fejem egy kicsit.

- Történt valami? – suttogom. Nem vagyok biztos benne, hogy tudok elé hangosan beszélni, mert a hangom cserbenhagy.

Senki nem mond semmit. Senki nem erősíti vagy cáfolja meg, de én tudom az igazságot. Érzem a zsigereimben.

Kimegyek a konyhába, és közben azon imádkozom, hogy a lábaim ne mondják fel a szolgálatot.

Ők a nappaliban sugdolóznak, halk, aggódó suttogással, de nem hallom őket, mert úgy érzem, bedugult a fülem.

Elkezdek edényeket előszedni, és keresek valamit a hűtőben, amiből reggelit tudok készíteni, csak azért, hogy csináljak valamit a kezeimmel.

Nem omolhatok össze. Még nem.

Van tojás. A tojás megszokott. Azzal kezdem. Előveszem a dobozt, és a pultra teszem, majd keresek egy tálat a konyhaszekrényben. Feltörök kettő, három, négy tojást, és gyorsan összekeverem, kézzel felverem. Jó érzés.

Olyan gyorsan verem fel a tojásokat, hogy kiömlik mindenhova, de nem bánom.

Hirtelen Négyes keze állítja meg a csuklóm gyors mozgását. Kénytelen vagyok megállni, és felnézni rá.