Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

13. Rész - Alone in a desert

-Teljes mértékben jól vagyok fizikailag MiMi.  -mosolyodott el, de még ez sem volt meggyőző hangsúlyban, hisz az ha a "fizikailag"-ot csak épp hogy hozzá suttogja az ember, az nem épp segít a megnyugvásomon.

-Aha... -néztem rá felvont szemöldökkel, s ő vette a jelet miszerint nem hiszek neki.
-Anyukád holnap jön haza. Akihez ment volna egy hétre az lebetegedett, így már holnap érkezik. -fordultam el tőle és vettem kezembe a még mindig ott árválkodó, teli poharat.

-Tudom. Engem is hívott. -támaszkodott neki háttal a pultnak és úgy nézett rám.

Csak bólintottam egyet, majd ajkaimhoz emeltem a poharat és lassan kezdtem átengedni a frissítő vizet a számba. Cseppet kínos volt, ahogy a nagy csöndben csak az én apróbb nyeléshangjaimat lehetett hallani, de az még zavarba ejtő volt, hogy tudtam Hobi néz engem.

Enyhén pirosan fordultam felé egy picit, úgy hogy a szemeimmel épphogy látni véltem. Féloldalasan fordította felém a fejét és ajkait kissé szétnyitva elemezte ki az ivási technikám.... legalább is gondolom ez csinálta az ajkaim bámulása közben... Ch! Mi másért tette volna?!

Köhintve egyet tettem le a poharat a pultra ezúttal már üresen, majd szembefordultam Hobi féloldalával és a nadrágom szegélyét kezdtem el birizgálni kétoldalt, hamár nem volt zsebe. Hirtelen leesett, hogy egyébként én egyszál shortban és egy trikóban álltam előtte. Áldottam az eszemet, amiért volt annyi erőm még, hogy egy melltartót is felvegyek, mert az még cikibb lett volna, ha anélkül ácsorgok előtte. Még egyszer krákogtam egy apróbbat, mert kezdtem már kicsit furcsállni a szituációt.

-Khm... és lelkileg... lelkileg, hogy vagy? -kérdeztem enyhén makogva, mint egy zavaros tinilány a szerelme előtt. Szemei egy aprót megrezzentek, majd mintha a kifejezése is változott volna. Egy pillanatra meg is ijedtem a változása miatt, s mikor enyhén ellökte magát a pultól, már szinte reflexszerűen készültem is a hátrálásra, amit meg is tettem mikor egy lépéssel közelebb jött hozzám.

-Zaklatottan. -mondta, majd megint tett egy lépést.

-Idegesen. -lépett még egyet elém nekem meg a hátam ütközött a fallal. Egy nagyobb nyeléssel igyekeztem elfelejtetni magammal a megismerkedésünk éjszakáján történteket elfelejteni... vagyis mikor már beszélt is hozzám.

-És magányosan. -tette hozzá egy pár tíz centire tőlem. Már majdnem előjött a faggatós-aggódó énem, mikor folytatta.

-De! Mióta te itt vagy Mimi, a magad... bolond és ügyetlen módján... -mondta, mire mosolyogva megforgattam a szememet.
-... azóta annyira hozzá szoktam a kijavításodba és abba, hogy itt vagy velem akár mennyire is bunkó vagyok veled, hogy... már nem vagyok az. -nézett bele mélyen a szemeimbe, majd egy pillantást vetett a kezeire és azokat felemelve elénk mosolyogva nézett rám megint. Remegett, az nem kifejezés, de még is boldognak tűnt.

-Még a francos remegésem sem érdekel már annyira. -mondta, mire én is felnevettem vele.

-Nem akarok elsietni semmit sem, de.... de azt akartam, hogy tudd a kemény maszkom mögött én bírlak téged... vagyis.. kedvellek EunMi. -mondta nekem meg kedvem lett elsírnom magamat attól, hogy ennyire és ilyen módon megnyílt nekem. Tudtam, hogy voltam rá valamennyire hatással, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire. Arra meg még csak nem is mertem gondolni, hogy Jung Hoseok egyszer, valaha többként fog rám tekinteni szimpla élősködőnél.

Lassan sikeredett feleszmélnem és rájönnöm, hogy ő most nagyon közelről várja a reakciómat. Arcomon egy nagyobbacska mosoly jelent meg, mikor végig gondoltam azt amit mondott, majd enyhén incselkedősre véve a figurámat mentem át utcasarkiba.

-Szóval, azt mondod nincs csók, meg ilyenek? -vontam fel az egyik szemöldökömet és néztem rá kérdően.

-I-igen. -mosolyodott el bár egy enyhe bizonytalanságot fel véltem fedezni a hangjában.

-Meg nem érhetsz hozzám csak úgy és nem is ölelgethetsz? -kérdeztem egyre jobban élvezve a látványt, ahogy Hoseok arca kérdőjeleket áraszt ki magából és zavarodik össze.

-N..nem?! -kérdezte már inkább mintsem kijelentette, s nekem egy picit nagyobb mosoly jelent meg az arcomon.

-Okés. Akkor jó éjt.... Hobi. -suttogtam a nevét a fülébe, ami miatt megremegett egy aprót, s én meg kikerülve mentem fel az emeletre kuncogva.

Így belegondolva hülyeség volt... hisz már hajnali 5-öt ütött az óra és az lehetetlen volt, hogy én még visszaaludjak. Végül bevetettem magamat az ágyamba és hagytam, hogy a rosszabbik énem eluralkodjon rajtam.

Nem tehettem róla, de valamilyen oknál fogva próbára akartam tenni Hobi elhatározását.

Vajon tényleg kibírja a lassan haladást vagy már annyira "kedvel", hogy az kicsit nehezebb piskóta lenne neki.

Készülj Hobi! EunMi készen áll.