Be my Jagiya - J-Hope ff. [~Befejezett]

5. Rész - Pabo

Fenekem erősen vágódott neki a pultnak miközben ő felemelve tartotta a csuklómat a levegőben. Furcsán puha volt az érintése. Igaz, hogy kicsit remegett, de a selymes bőrfelülete elvonta arról a figyelmemet és egy kellemes bizsergést küldött le a gerincem vonalán attól a ponttól, ahol érintkeztünk. A gyomrom liftezni kezdett közelségétől és attól, hogy konkréten az arcomba fujtatott. Pont mint egy dühös bika. Igaz azt nem tudtam, hogy most a félelemtől vagy esetleg valami mástól éreztem ezt.

-Mi a célod? -kérdezte hirtelen indulatosan, ami miatt kicsit megrezzentem.

-Most őszintén? -vontam fel a szemöldökömet. Mégha tisztában is voltam azzal, hogy költői kérdésnek szánta akartam rá válaszolni.
-Az, hogy megbékülj velem. Hogy közel engedj magadhoz és hagyd hogy segítsek neked. -mondtam folyamatosan a szemeibe nézve, kimondva kerekperec azt amire gondoltam. Nem kerteltem, hanem kimondtam.
Látszott rajta, hogy a maszkja repedezni kezd, de még időben észhezkapott és feltöltötte a réseket azzal is felvéve egy komor álarcot.

-Nincs szükségem rád. -morogta, majd eltolta magát és idegesen a nappaliba trappolva ledobta magát a tévé elé, a kanapéra. Pont olyan volt mint egy dúrcis kisgyerek.

Nagyot sóhajtva mentem inkább takarítani. Nem mertem Hoseokot megkérdezni a felmosó, seprű, porszívó és egyebek helyéről, így inkább minden ajtót meglátogattam, hogy magamtól is megtudjam találni és ne szoruljak az ő segítségére azzal is felhúzva talán őt. Először átnéztem mindent az alsó szinten. Nem egyszer mentem át a nappalin, hogy találjak egy új rejtett ajtót, hátha ott lapul egy árva vödör, de egyikkel sem jártam szerencsével és csak annyiban segített az akcióm, hogy Hobi feltűnően nagyokat sóhajtozott és morgott.

Lassan cammogtam fel az emeletre is és ott is benéztem mindenhova a fürdőszobától kezdve az anyja szobájáig. Kivéve Hoseok szobájába, mivel annyi merszem még nem volt akkor, hogy oda is bemenjek. Egészen addig, mikor már mindent átnéztem és sehol sem találtam egy árva takarítőszert sem. Keserű ábrázattal fordultam az ajtaja felé és néztem egy ideig a fadarabot.

Nagyot sóhajtva indultam meg felé, de a kezem remegni kezdett, valószínüleg az izgalomtól. Igyekeztem lenyugtatni magamat, de nem jártam nagy sikerrel így csak hosszú idő után sikeredett lenyomnom, hangtalanul a kilincset. Eleinte mint egy szobor, álltam ott, hogyha bármi mozgást érzékelnék lentről, akkor még el tudjak menekülni, de a tv folyamatosan szólt így megembereltem magamat és bedugtam a fejemet a szobába.

Ismételten félhomály uralkodott a helyiségben. Itt ott láttam egy-egy eldobott ruhadarabot, viszont aránylag rend honolt a szobában, mondjuk abban a fényviszonyban nehéz volt megállapítani. Most egy kicsit több időt szántam a szoba megfigyelésére, azzal is keresve a takarítós cuccokat.

Nagyobb volt mint amire emlékeztem. A falak tele poszterekkel, képekkel és pár rajzzal. A sarokban egy nagyobb íróasztal és egy kényelmesnek tűnő irodai szék. A szobából nyílt két ajtó, gondolom az egyik a fürdőszoba lehetett. Puha, rojtos szőnyeg a laminált parkettán és egy laptop a bevetetlen ágyon.

Viszont mielőtt még a tényleges ott létem okát is elkezdhettem volna keresni csukódott az ajtó és már annak is voltam lökve. Meghökkenve néztem az előttem tornyosuló személyt, de a dühös tekintetéről és a félelmetes megjelenéséről, most a közelsége terelte el a figyelmemet. Akaratom ellenére is olyan képek szöktek a fejembe, amiket ilyen homályban csinálhatna velem (megkésel?). Gyorsan ráztam meg a fejemet, mielőtt még túlságosan elmélyedtem volna, majd tekintetemet Hoseokéba fúrtam és vártam, hogy leszidjon.

-Te meg mit keresel itt? -kérdezte olyan mély és dühös hanggal, hogy testem azonnal reagált és szabájosan remegni kezdtem mint a kocsonya.

-É... én csak.... a takarító szereket.... kerestem. -makogtam össze vissza és komolyan féltem attól, hogy megüt.

-A szobámban? -kérdezte hitetlenkedve és felhúzva az egyik szemöldökét.

-É... én... már mindenhol kerestem... -hajtottam le a fejemet. Hoseok egy nagyot sóhajtva fújt az arcomba egy adag mentolos illatú levegőt, majd fogta és fülöncsípve kezdett el leráncigálni a földszintre.

-Au, au, au! Ez fáj.. -jajgattam, mivel nem volt épp kellemes egy dolog ha valakit a fülénél fogva cibálnak le a lépcsőn. Lassan kanyarodott be a konyhába, majd elengedte hallószervem és a derekamnál megfogva szépen maga elé tolt.

Enyhén meglepődtem a gyengéd érintése miatt, így el is felejtettem mindent körülöttem. Csak arra tudtam koncentrálni, ahogy a keze lágyan rásimul a ruhámra és arra, hogy milyen pontosan passzolt a tenyerébe a derekam.

Mióta ismerem, soha sem ért hozzám így.... vagy ért hozzám egyáltalán.

Megmosolyogtatott a gondolat, hogy ha csak picit is, de normálisabb lett, mégha az előtte is rántgatott le a fülemnél fogva. Elkalandozásomat az szakította meg, hogy egy picit megszorított. Végre felnéztem a cipőm fikszírozásából, de szemeim kikerekedtek és legszívesebben világgá mentem volna szégyeneben, ahogy a konyha egyik feltűnő sarkában pihenő, takarító készletet vizsgáltam.

-Ez.... ez nem volt itt ... -makkogtam, majd kétségbe esetten fordultam hátra, hogy Hobival szembenézhessek, de ő csak elvette a kezeit rólam és fejcsóválva indult vissza a kanapéhoz.

-Pabo*. -vágta még oda utoljára suttogva, majd már el is terült az ülőalkalmatosságon.

*Pabo/Babo: bolond, buta, hülye