Akarlak [Befejezett]

40

Brisseis
Négy nap telt el. Négy nap. Theo nem hívott ,és az iskolában sem láttam. Kerűl engem. Wikkel a folyosón sétáltunk a büfé felé amikor felvetette a témát.
-Na jó elegem van. Mi van veled? Eddig sem voltál az a tipikus örülök hogy élek jelenség de az utóbbi napokban esküszöm félek fehér pólóban jönni mert még eret vágsz mellettem egyik órán. Dünnyögte és közben szőke tincseit probálta a szeme elől elhessegetni.
-Majdnem lefeküdtem Theoval. Feleltem tárgyilagosan és ridegen. Pedig csak ha rágondoltam. Arra hogy mennyire akartam őt, és hogy milyen volt a karjai között lenni, elgyengűl a lábam.
-Mivan?! Visitott Wikk magas hangján amitől persze az egész folyosó ránk kapta a tekinetét. - Brisseis Tramer te szajha! Visított tovább. -mikor szándékoztad ezt megemlíteni? És a másik miért közlöd ezt olyan lelkesedéssel mintha csak elfogyott volna otthonról a tej? Hadonászott vékony karjaival miközben én csak megrántottam a vállam.
-Ennyire kicsi? Kérdezte ezt már halkabban, és halálos komolysággal.
Itt már kitőrt belőlem a nevetés.
- Nem Wikk nem kicsi. Suttogtam nevetve.
-Azért, gondoltam. Mert hát elég magas és tudod akkor vízszintesen se lehet alacsonyabb. Fejtette ki az elméletét az egyik​ szemöldökét felhúza.-És tudod ki elég magas még? Vigyorgott kajánúl.
-Na jó! Elég . Nevettem. -Nem akarok tudni Daniell méreteiről. Ráztam a fejem elutasítóan.
Wikk csak vállat vont majd kifaggatott az étteremben történtekről.
-Hűha.. vigyorgott eszelősen. -Hűhahűha.
-na ja hűha.. dünnyögtem. -és azóta semmi. Kitett otthon és ennyi.
Szőke barátnőm a homlokát ráncolta frufruja alatt.
-és te se kerested? Kérdezte.
-Nem is fogom. Jobb ha kimarad az életemből, így is elég bonyolult. Nem hiányzik hogy még belecsöppenjen valaki olyan mint.. mielőtt befejeztem volna Wikk a szavamba vágott.
-valaki aki jól ellátná a bajod végre. Felelte hidegen.
-Mi? Visitottam ezúttal én. És a szemöldököm majd leszakadt a homlokomról.
-Ugyan már Briss.. túl görcsös vagy tudod mi kellene neked? Szex! De sok. És hát ha szabad megjegyeznem Theo nem épp a legutolsó erre a feladatra.
Mondta Wikk.
A mosdóban történtek után azt hinném hogy kész vagyok. Valóban. Arra kész lennék hogy meg tegyem, és meg is akarom. Egyetlen dolog amitől rettegek az az hogy érzéseket fog bennem kellteni, hogy ragaszkodni fogok hozzá. Azt pedig nem engedhetem , teljesen függetlennek kell maradnom különben leomlik az a rendszer amit magam köré hoztam létre, és elbukom a harcot.
                         ***

Délután 3óra volt. A szobámba forrón tűzött be a nap én pedig az ágyamon űlve tanultam az alig 7 hétre lévő vizsgára. Kopogtak az ajtómon , majd a sötét fa kinyílt nyikorogva és anyám állt az ajtóban.
-Szia Anya. Minden rendben? Zavartan állt kissé sápattan és a kezét tördelte.
-Beszélnünk kell. Mondta halk de ideges hangon. Nyugtalanúl fészkelőtem , görcsbe rándult a gyomrom. Ha anya beszélni akart valamiről az soha nem végződött jól.
Anya vékony ujjaival arrébb tolta a füzeteket és az mellém űlt. Remegtek a keze így bíztatóan kőré kulcsoltam az ujjaim. Pedig én voltam az aki jobban rettegett.
-Kicsim figyelj.. kezdett bele megtört hangon. -El kell mennünk. Közölte halálos komolysággal. Mintha szíven ütöttek volna. Hatalmas fájdalom szúrt a mellkasomba és levegőt sem kaptam. -Jerry .. tudod egyre többet iszik, és egyre többet.. itt elakadt a hangja egy pillanatra majd nagyot nyelt és folytatta. -muszály elmenekülnünk. Tudom miket kellet kibírnod..és és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Nagy cseppekben gurúltak le a könnyek sápadt arcán. Nem tudtam megszólalni, csak erősen szorítottam a kezét.-nem fordíthatom vissza az időt de még meg menthetlek. Ahogy az utolsó szó legördült ajkáról vele együtt a gát is átszakadt. Anyám a karjaim között zokogott. Én csak meredten bámultam az üres falat. Minden élet kiszállt belőlem és helyét feltöltötte a fájdalom. Hosszú percekig   sírt majd remegő kezével megfogta az arcom.
-Amint megvannak a vizsgáid indulunk. Suttogta. Szeme bejárta az egész arcom de nem tudott a szemembe nézni.
-hova akarsz menni? Kérdeztem halkan a vörös szemű anyától.
-Az mindegy. Ha eljön az ideje tudni fogod. Csak ennyit mondott majd apró csókot hintett a homlokomra. Felállt zavartan remegő kézzel megigazgatta ruháját és kisietett. Üresen kongott a szobám és a melkasom is. Elmegyek. El fogok menni. 8éve csakis ez járt az agyamban , és most.. egy karnyújtásnyira van. Egy meleg csepp húllott a combomra. Sírtam. 8év után sírni kezdtem de most a megkönnyebűléstől.