Akarlak [Befejezett]

36

                              Theo
Az ég sötétje lilába kezdett átváltani ahogy az egyre tompulobb Dant kitéve haza indultam. A furgon csöndese duruzsolt a párás aszfalton és rádióból a 80as évek slágerei szóltak halkan. Meredten bámultam a kanyargós kihalt utcákat. Sehol egy árva lélek. A világ mintha megállt vólna vagy legalábbis teljesen elnémult, hiszen nincs itt senki aki hallanán a hangját.
Pillanatoknak tűntek az este lejátszódó folyamatok. Egy teljesen kusza hálót láttam csak magam elött az emlékeim szálaiból. És a szálakat összekötő csomom a fekete hajú szépség mindent körbevont. Bódúltság telepedett rám. Éreztem fantasztikus íllatát a bőrömőm és mézédes csókjaitól még  zsibogott a szám. Milliónyi lányt csókoltam már meg , sőt tettem velük piszkos dolgokat... nagyon piszkos dolgokat.. de egy sem váltotta ki azt amit ma hajnalban Briss belőlem. Libabőr cikázott végig a karomon ahogy felidéztem azt a halk sóhajt  „Akarlak.”.Mintha bennem olvasott volna csak. Soha semmit nem akartam annyira mint azt a megtört, könnyes szemű lányt boldoggá tenni.
Hihetetlen fájdalom lehet benne és azt hajnalban tisztán láthattam hogy nem fog megnyílni elöttem. Dehát ki érthetné meg jobban mint az akinek a lelkéhez a kínok elválaszthatatlan társként szegődtek , oly régen. De várni fogok, nem érdekel mennyit kell várnom és mit kell megtennem de megfogom menteni Brisseist önmagától és mástól is. Egyértelmű hogy a sérüléseit nem egy konyhai balesetben vagy az utcán elesve szerzi. Az a félelem ami a szeméből sugárzott letaglózótt és olyan düht keltett bennem hogy a kezem még mindíg görcsösen markolta a kormányt. Bütykeim fehéren világítottak a sötét félhomályban és nekem csak az járt az eszemben hogy annak a szemét képében vágjam akárki legyen is az.
Mike a nappaliban aludt mikor megérkeztem. Halkan próbáltam nem felébreszteni felmenni a lépcsőn. Egy boxerben dőltem az ágyba és bámúltam a plafont. A halványan beszűrődő fény a reluxán keresztül csíkokat vetett rám. Hűvös volt a hajnal nekem mégis lángolt a bőrőm. Mint ha égő parázsból szőtt ruhát viselnék. A hosszú éjszaka ellenére cseppnyi fáradtság nem volt bennem. Helyette a tettvágy lüktetett vadúl az ereimben. Éreztem ezt az érzést.. eddig a félelem és a düh hozta elő belőlem ezt a jól ismert érzést, ám most sokkal erősebb és égetőbb volt mint valaha. Tudtam mit kell tennem, mi az amiért könyörög a lelkem, a megváltás.
Húsz perccel később már ott álltam a peremen lángoló izmokkal és lüktető szívvel. Hűvösen tépett a bőrőmbe az óceán szele, de mint ha csak izzított volna tovább. A kavargó világ ott mintha megállt volna egy pillanatra. A hullámok púlzus szerűen csapódtak a kemény sziklának. Bum bum.. lüktetett a föld a lábam alatt és már nem bírtam volna egy percnél se tovább. Elgrugaszkodtam és izzó parázsként zuhantam a sötét felé.
A jéghideg víz a tüdőmből egy pillanat alatt kiszorított minden levegőt. Sőtétség vett körűl, nem tudtam hol a fent és merre a lent. Lebegtem a fájdalomban mégis ott volt a békén hisz ott volt ő.
Láttam hogy a fekete sötétségből fénylő csillagként lépett elő Lilly. Ugyan az a rózsaszín ruhácska volt rajta és félpár cipőben sétált felém. Pösze hangja halkan és viszhangozva ért el hozzám.
- Theodor.. hol a cipőm? Mutatott csodálkozva csupasz lábfejére. Anyu mérges lesz..csóválta pici fejét elgondolkodva. Szőke haja glóriaként ragyogta körbe kerek pofiát. Sosem voltam hívő, de ha valahol is léteznek angyalok csak is így nézhetnek ki.
- Gyere velem Theo intett pici kezével. -nagyon hiányzól bigyesztette le pici száját.
-Nem lehet még Lilly , téged nem tudtalak de van itt valaki akit meg kell mentenem.
A látomás véget ért és én már a felszínen voltam. Tüdőm újra megtelt friss oxigénnel és úgy éreztem élek.

Rettenetesen hideg volt ahogy hazamentem. Nem értettem miért nem jöttem autóval inkább.. de ott abban a pillanatban nem volt időm gondolkodni csak jönnöm kellet. A vizes ruhám a mosógép és dobtam én pedig visszadőltem az ágyba. A roncs szívem nyugodtan dobbant melkasomban én pedig elmerűltem ezúttal a nyugodt álomvilágban.