"Can anyone hear me now?" (Birdy - Ghost in the wind)
Én vagyok a fény, én vagyok a víz, én vagyok a kísértet a szellōben. Nem látsz, de érzel; nem érzel, de látsz. Azt hiszed tudod ki vagyok, de nem tudsz rólam semmit. Biztos vagy benne, hogy létezek? Az elmédben vagyok. Sosem éltem, sosem lélegeztem tiszta levegōt és sosem élvezhettem az esōt, mint egy normális fiú. Én voltam az esō. A könnyeim más embereket sújtottak; mint átok. A depresszió átvette a vezetést az életemen, s nem hittem, hogy volt visszaút belōle.
Már nem csak azért bánkódtam, mert egy csōdtömeg vagyok - mint egy csatornába esett kulccsomó - hanem mert nem élveztem ki a gyerekkoromat. A nagyváros szennyezett levegōjét csak pár percre voltam hajlandó belélegezni; nem barátkoztam, mert az emberek taszítottak; nem csókolóztam az esōben mint azokban a menō filmekben. Ahogy mondtam is - sosem éltem igazán.
Aztán jött ez a fiú, Jungkook, aki olyan volt, mint az éltetō napfény. Megmutatta milyen is az, amikor az ember igazán él. Nem sírtam többé, nem volt miért. Megszerettette velem az esōt; megtanította, hogy a cseppektōl virágok nōnek, s nyíllanak ki. Azt mondta én is egy virág vagyok, amelyet a saját könnyeim táplálnak. Soha többet nem hittem azt, hogy én voltam a kísértet a szellōben; mostmár én is egy boldog fiú voltam, aki Jungkook fényében fürdött.
☼ ☼ ☼
Ágyam puha rejtekében próbáltam elbújni Jungkook elōl. Takarómat a fejemre húzva tettem úgy, mintha sosem léteztem volna. -Tae, tudom, hogy itt vagy. - kuncogott édes hangján. Szívemnek dobogása a kétszeresére gyorsult, s a lélegzetem is nehézzé vált a vastag anyag alatt. Nem akarok kimenni a természetbe, unom az emberek bámulását.
A takaró lerepült rólam és Kookie kezei csiklandozták a hasam, amitōl hangosan felvisítottam. Nem hiszem el, hogy megint ezzel jön... -Kijössz, vagy folytassam? - nézett le rám fentrōl, miközben egy rövidke szünetet tartott a kínzásomban. Felmordulva ugyan, de bólintottam, s az ágyról felkelve a cipōmért sétáltam. -Gyerünk már lassúság. - cukkolt. Szemforgatva felálltam az eddigi helyemrōl és óvatosan tenyerébe csúsztattam enyémet, amelyet azzal a csodaszép mosolyával díjazott.
Kinyitotta az ajtót, majd bezárva azt magunk után, elindultunk egy gyors sétára. Egy ideig csak pár ember volt körülöttünk, aztán a járó-kelōk száma egyre csak nōtt és kezdtem feszengeni. Olyan érzés volt, mintha minden szempár a mi összekulcsolt kezeinkre lett volna tapadva. Szinte hallottam a megjegyzéseket, amiket belül tettek fel, mint annak idején az osztálytársaim, mikor kiderült, hogy a fiúkhoz vonzódok.
"Buzi."
"A farokra bukik."
"Szopni akar."
"Rejtsétek el az értékeiteket."
-Héj, TaeTae, már megint arra gondolsz? - Jungkook puha hüvelykujja végig szántott a szemem alatti részt, ezzel letörölve az ott végigfolyó könnycseppet. Óvatosan bólintva adtam tudtára, hogy eltalálta, majd fejemet lehajtva kezdtem el pásztázni a füvet a lábunk alatt. Csak most vettem észre milyen közel is állt hozzám.
-Tudod, nem rossz dolog az amikor egy fiút szeretsz. Ez teljesen normális. Mi is tudunk együtt nevetni. - itt kicsit megcsípte az arcom - Mi is tudunk ölelkezni. - kezeit körém fonva kezdett jobbra-balra ringatni - És mi is tudunk csókolózni. - aztán rózsaszínes ajkait az enyéimhez érintette és lágyan mozgatni kezdte azokat, ezzel elfeledtetve velem az elōbbi gondolataimat.
Ezután össze fonta ujjainkat és ismét útnak indultunk, miközben én a földet pásztáztam, takarva kipirult arcomat. Lehet, hogy igaza van, de még mindig félek szembe nézni az emberekkel. A szökōkúthoz érve azonban boldogan pillantottam fel a csobogó vízre. Én vagyok a víz, megfoghatsz, de kifolyok a kezeidbōl. Egyedül Jungkook képes a tenyerében tartani. Ugyanúgy ahogy a szökōkút jeges folyadékát, amelyet színes fények színeztek alulról.
Leguggolt, majd egyik kezét a vízbe lógatta, mozgatta egy ideig, aztán felállt és felém fordult. -Miért vagy ilyen feszült? - ajkait lefelé görbítette a drámai hatás kedvéért, s így egy kiskutyához hasonlított. Nem akartam a gondjaimmal nyaggatni folyton, de megfogadtam, hogy neki sosem fogok hazudni. -Csak nem vagyok emberekhez szokva. - válaszoltam, majd én is guggoltam le a szökōkút elé. Jungkook is visszahelyezkedett ugyanabba a pozícióba, mint amiben én voltam, aztán mindketten a vízbe helyeztük kezeinket.
Éreztem ahogy eggyé váltam a folyadékkal, de ezúttal nem a könnyeim miatt, hanem a biztonság érzet miatt amit Kook adott. Tenyere még így is az enyém alatt volt, mintha minden apróságtól megóvott volna. A bizalmam minden másodperccel egyre csak nōtt, még úgy is hogy kirángatott a megszokott kis burkomból.
-Visszamenjünk? - kérdezte kedvesen, de én a fejemet rázva adtam a tudtára, hogy szeretnék még maradni. Kissé meglepōdött, de nem tette szóvá. -El mehetünk a parkba? - néztem barna szemeibe, amelyek ártatlanságot sugalltak az enyéimmel ellentétben, melyek örök félelemmel voltak telve. Kivéve mikor velem volt. Szája mosolyra húzódott és aprót bólintott ahogy felálltunk és összekulcsoltuk a még mindig vizes kezeinket.
Átsétáltunk az út másik oldalára, ahol már kevesebb épület helyezkedett el amerre a szem ellátott. A park fákkal, bokrokkal és tiszta füves területekkel volt tele. Néhol fociztak, vagy frizbiztek a fiatalok, máshol pedig szerelmesek sétáltak. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amíg át nem vágtunk az egész területen oda ahol már alig voltak emberek. Ott aztán mindketten leültünk a puha fūre és szétterültünk azon.
Jungkook keze az enyémen volt, s míg én az eget néztem, addig ō engem vizslatott. A csend, a tiszta levegō és az ō jelnléte olyan nyugalmat augárzott, amit még sosem éreztem azelōtt. Úgy éreztem: végre van mi kordában tartsa a vihartól hullámzó vizet. Jungkook volt az én gátam.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
