A Múlt [Szalai Ádám]

20.

-Elnézést tanárnő!-szólalt fel Kitti.-Csak annyit szeretnék hogy ma este hétkor lesz a Verseghy tűzgyújtás, és szeretnénk ha az osztály minden tagja megjelenne hogy együtt idézzük fel az elmúlt éveket!-fogalmazott tömören, mire páran duruzsolni kezdtek hogy ilyen korán tartják meg. Én mit sem törődve vele folytattam az órai munkámat, de térlátásomnak köszönhetően láttam amint Ádám vigyorogva kommunikál valamelyik haverjával. Rápillantva tekintetét kezdtem el fürkészni, pontosabban abba a röpke 6 másodpercbe belesűríteni az ábrázatára kiült érzéseket. Azonban nem ment sokáig hiszen követve engem, ő is mustrálni kezdett, és a szótlan bámulásnak nem vetett véget egyikünk sem.
Elgondolkodva néztem szemeibe, és a monoklin is elidőztem ami már gyógyulásnak indult. Ajkai épp akkor csukódtak össze, arca alig láthatóan borostásodni kezdett. Elvesztem. Az óra előtti tettébe, elvesztem.
Végül én voltam aki elfordította a fejét, inkább meg sem próbálom érteni hogy mit miért csinál.

***

-Linett!-kiáltott utánam egy ismerős hang. Hátrafordulva láttam meg a felém siető Kittit aki majd elejtette a füzeteit annyira rohant.-Csak azt akarom mondani hogy téged is szeretnélek az esti összejövetelen látni!

-Nem hiszem hogy sok mindenre emlékeznének velem kapcsolatban.-húztam el szám sarkát.

-Már az osztályunk része vagy!-legszívesebben beböktem volna hogy nem sokáig, de jobbnak láttam ha hallgatok. Kérlelő nézését elővéve várt a válaszomra, amit szerintem már ő is jól tud.

-Ott leszek!-bólintottam rá.

Kedves mosollyal jutalmazott, aztán elveszett a felgyülemlett diákseregbe.

-Egy jó tanács!-a vékony női hang, és a szekrény ajtóra tapadó műkörmös ujjak tulaja nem más mint Fehér Niki, aki  alattomos mosollyal méregette arcomat.-Ne bízz meg Ádámban! Csak kihasznál!-kérdően pillantottam rá miközben a kóddal küszködtem.

-Rendben.-feleltem semlegesem.

-Szerinted ok nélkül teszi azt amit?

-Mire célzol?

-Tudod te azt nagyon jól! Észrevetted hogy másképp viszonyul hozzád!-vonásai merő komolyságban úsztak, egy halvány vigyor sem villant meg arcán ami lebuktatta volna.

-Már ne haragudj, de miből gondolod hogy hiszek neked?

-Nem kell hogy higgy nekem, majd rájössz magadtól amikor a földbe tipor!-kifejezéstelen arccal sétált el mellőlem.
Elgondolkodva meredtem magam elé. Ő lenne az utolsó ember a földön akinek megkérdezném a véleményét. Nem a jó híréről ismert Fehér Niki, és próbáltam belelátni a rosszat mondandójába, hogy biztosan hátsó szándéka van, de egyszerűen nem ment. 
Én is ugyanúgy furcsálltam Ádám viselkedését.

***

A házba lépve bőröndök ütöttek szemet amiket a kanapéra pakoltak és anya ruhái díszelegtek benne. Kerestem volna valakit aki magyarázatod ad, de  apa még dolgozik ezért is sétáltam haza, anyát pedig nem láttam. Az emeletről jött zajok jelezték hogy valószínűleg fent tartózkodik.

-Anya?!-álltam meg a hálószobánál. Kész felfordulás fogadott. Mintha most közölték volna hogy világvége van és mindent amit lehet csomagoljanak össze. Anya oda-vissza sürgött forgott, a nagy kapkodásba felém sütött egy kósza mosolyt.-Mi történt?

-Vissza költözök Pestre.-folytatta teendőjét, mintha ott sem lettem volna.

-Miért? Apa csak

-Apa nem érdekel, kincsem!-az említett személy hallatán hangja magasabbra szökött. Gyűlölte őt.

-Akkor?

-Alexhez megyek.

-Alexhez?

-Az új

-Az új, micsodád?-ingerülten tettem fel kérdésemet ami megállásra késztette és ekkor már csak rám figyelt.

-Kerüljük a felesleges veszekedést!-szíven ütöttek szavai. A szemeibe néztem és mintha nem is anya állna előttem.

-Szó nélkül le akartál lépni?

-Egyértelmű hogy velem jössz.-kijelentése úgy hangzott minthogyha előre lebeszéltük volna, miközben erről az egészről egy szót sem szólt.

-Miből gondolod?-ugyanolyan maradt a hangszínem, egy fokkal sem lettem nyugodtabb, sőt, egyre inkább feldúltan ácsorogtam a szoba bejáratánál.

-Azok után amit apád tett velem, te képes lennél vele maradni?-számonkérően szegezte nekem kérdését.-Nem fogom hagyni hogy vele élj! Állandó lakhelyed lesz, mellesleg normális emberek fognak körülvenni!

-Normális emberek?-ismételtem.-Egyikőtök sem az!

-Tudom hogy felzaklat a dolog

-Egyikőtökkel sem maradok!

-Muszáj lesz döntened! Habár nagykorú vagy még szülői segítségre szorulsz!

-A tiédre biztos nem!

-Látom apádra ütöttél...-az addig felgyülemlett dühöm és vérben úszó szemeim egy pillanat alatt megsemmisültek. Ahogyan én is. Csak álltam ott, ekkor már a könnyek kezdtek tódulni párjaimba és fájdalmasan elmosolyodva lesütöttem tekintetem. Nem volt erőm arra hogy újból ránézzek, szobámba sétáltam és bekulcsoltam az ajtót. Azt hittem már rég a tetőfokára hágott ez az egész helyzet, de tévedtem. Most volt az a pont hogy nálam is elszakadt a cérna. Nem bírtam tovább...  

***

Kisírt szemekkel állítottam a tűzgyújtásra amit a suli háta mögött lévő udvarban tartanak. Annak ellenére hogy valamilyen szinten romokban voltam, a látvány gyenge mosolyra késztetett, gyönyörű volt. Közvetlenül az erdő előtt álldogált pár, a napokban újra festett pad és a középen húzódó asztal amit tele raktak étellel és itallal. Pár lépésnyire, szürke kövekkel körberakott tűz pislákolt és mikor végre feléledt mindenki hangos ujjongásba és nevetésbe tört ki. A tücsökciripelés és a halk zene tette a lehető legtökéletesebbé az estét.

Egy pillanatra eszembe jutott vajon milyen lehetett volna ebbe az osztályba tartozni. Milyen lehetett volna most ott ülni és tudni mindenről amin most olyan jól szórakoznak. 

Ahogy elnéztem Zorkát akin különösen jól mutat a széles mosoly, főleg amikor Katona arcon puszilja, ahogy Zoli úgy öleli Kittit mint aki soha nem akarja elveszíteni, közben mások a mályvacukorral bajlódnak, ahogy Vincze sunyiba az asztalon felsorakozó édességeket próbálja felzabálni, de lebukott és hiába akarja megvédeni magát a kaja annyira felgyűlt a szájába hogy a nyelvét sem tudja megmozdítani amit a többiek azonnal lefotóztak... rájöttem hogy nem tartozom ide. Alig ismerek valakit, nincs közös múltunk, nincs közös témánk.

-Ennyi volt szöszke?-Ádám mély hangja ütötte meg füleimet, épp akkor zárta le kocsiját. Szótlanul sétáltam tovább, miközben a torkomban ragadt gombóccal küszködtem amit mindenáron  le akartam gyűrni, de nem tudtam.-Szöszke!-szava után felkaromba kapott és a kocsi elejének tolt. Két kezével két oldalt megtámaszkodott így elzárva az utaimat és közvetlen rálátást is nyert vöröslő szemeimre.-Mi baj?-jókedvű hangja megváltozott amint feltette a kérdést.-Linett?!-röpke másodpercre néztem fel rá, éreztem hogy nem bírom sokáig és ismét előtör belőlem. Nem akartam újra előtte sírni, nem akartam hogy újra gyengének lásson hiszen tudtam hogy csak megjátssza magát. És igen, talán igaza volt Nikinek. 
Nem kérek többet Szalai Ádámból!