A Múlt [Szalai Ádám]

3.

Ádám

A házba lépve ismét elkapott az üresség. Már nem fogadott az a finom kaja illat ami a konyhából áramlott, senki nem szaladgált oda-vissza mert ezeregy dolga volt egész napra. Nem hallottam senkit, és semmit. Mintha egyedül lennék.. és mit szépítsem? Egyedül is vagyok.
Apám jött be a hátsó ajtón, magam sem tudom mit kereshetett kint, de legkevésbé sem érdekelt. Csak szerettem volna a szobámba vonulni, és aludni egyet.

-Végre összefutunk..-pislogott rám döbbenten. Majdnem négy nap után, sikerült találkoznom vele.-Mesélj!-biztató mosolya elég gyenge hatást gyakorolt rám, nem tudott rávenni hogy beszélgessek vele.

-Fáradt vagyok.-legyintettem felé, menekülőre fogtam utamat.

-Nincs edzésed?-hangja meglepett volt, csodálkozott hogy ilyen korán itthon vagyok. Hát persze, ha az A terv befuccsolt, akkor térjünk rá a B-re ami a lényeg. Elvégre csak ezt tudta: hajtani. Az utolsó szuszt is kipréselte belőlem, annyit gyakoroltatott velem. Egészen 14 éves koromig. Utána inkább a veszekedések mentek, mivel lázadtam és nem voltam hajlandó szót fogadni neki. Kettőnk közt mindig anya tett rendet.

-Nincs.-válaszoltam unottan, de egy pillantásra sem méltattam.

-Szerinted jól van ez így?-kérdezte.-Ádám állj meg, ha hozzád beszélek!-az egyetlen amiért nem hagytam ott, az a remegő hangja volt. Azért nem akarom hogy bőgésig fajuljanak a dolgok. Eléggé fájhat neki -ezek szerint- ha már a sírás környékezi.

-Hogyhogy elkezdett érdekelni?-rántottam meg vállam kérdően.

-Egy házban lakunk, és nem beszélünk hetekig. A vak is látja hogy kerülsz!

-Dolgom van.

-A bulizás?

-Figyelj, nincs kedvem a te képedet bámulni, meg mindent újra átbeszélni. Nem változtat már semmin. Örülnék ha elfogadnád hogy ezelőtt anya tartott össze minket, másképp már réges-rég nem laknék itt.-nyugodtan vágtam hozzá nyers szavaimat, és csöppet sem éreztem magam rosszul. Igazam volt, ideje neki is elfogadni hogy nem lesz köztünk jó apa-fia viszony. Nem azt csináltam amit ő akart, ami miatt képes volt kezet emelni rám. Az ilyen nem szülő!

-Javíthatunk rajta..

-Ezen?-csaptam ki kezeimet. Ennél nagyobb baromságot nem is válaszolhatott volna.

-Tudom hogy rossz Ádám..

-Leszarom!-készültem ismét otthagyni. Mára elég volt ennyi.

-Ő nem így akarná. Nem akarná hogy mi széthúzzunk!

-Nem mindegy mit akar? Már nincs itt.-akaratom ellenére csuklott el hangom, egyszerűen nincs erőm erről beszélni, főleg vele. Nagyjából ez az ok amiért nem óhajtok a közelében lenni. Szeretnék felejteni, és túltenni magam az egészen de hát valakinek muszáj mindig felhoznia. Már nem csak az ő párjai úsztak könnyben, ügyesen kizökkentett magabiztosságomból engem is.

Szobám ajtaját erősen becsapva jeleztem, hogy ne merjen utánam jönni. Ez a csevej megint betett pár napra.
A múltról beszélni nem egyszerű, felzaklat pár dolog. Azt hittem végre nyugtom lesz, és apám kibírja szóváltás nélkül... De csak azt hittem.

-Átmegyek!-meg sem vártam hogy beleszóljon, azonnal tudattam Katonával hogy pár percen belül ott vagyok hogy rendesen kiüssem magam. Inkább azt, minthogy a négy fal közt legyek depressziós.

***

A folyosó kihalt volt, már javában folytak az órák. Márkkal igyekeztünk -volna- de hirtelen azt sem tudjuk mivel kezdünk. A tegnap este elhúzódott, és talán túl sok is volt.

-Nézd!-biccentette meg fejét előre, az ártatlan szőkeség éppen akkor jött ki az egyik teremből. Ez már tényleg vicc, ennyi idő után sem tudja hol az osztály.

Gyorsítottam tempómon, mikor a közelébe értem amilyen erővel csak bírtam nekimentem. Halkan felnyögött, nagy lendülettel terült el a földön, megijedve támasztotta ki magát kezeivel. Hangosan röhögve néztünk vissza rá, ügyetlenül kaparászta össze széthullott papírjait. 

Linett

Nem vagyok híres a nyitottságról, és a gyors barátszerzésről. Na meg a tájékozódás sem az én terepem, főleg egy ekkora gimnáziumban. Egyedül lenni -így is- elég nagy kihívás, de ha még kifognak egyenesen pokoli. Meg sem lepődöm, mindig ez történik ha új helyen kötök ki. Sorozatosan van olyan ember akinek tetszik a kinézetem és azon van hogy megkeserítse az életem.
Hát, ha régebben is kibírtam, most is menni fog. Csak nem hiszem hogy sokáig...

Miért is költöztünk el? Mint mindig, ugyanaz a válasz: apa munkahelye ennyi mozgolódást igényel. Rengeteget veszekszem emiatt velük, de ha pár hét múlva kijelenti hogy innen is elhúzunk, akkor örömömben a nyakába ugrok.
Máshol érdekes módon ment a beilleszkedés, a lányok közvetlenek voltak: barátkoztak. Itt taposnak el, ráadásul most egy fiú az akadály.

Kb fél óra után megtaláltam az osztályt ahová tartozom. Sajnos nem figyeltem a két rohadék merre kanyarodik, túlságosan is elfoglalt a cuccaim felszedése.
Be lettem írva hiányzónak, ráadásul le is szúrtak amiért a harmadik napomon kések. "Szép bemutatkozás"-hogy idézzek a matek tanártól.
Próbáltam odafigyelni, de éreztem hogy valaki bámul. Jobbra lesve láttam meg, a kémia órás padtársamat akit kifejezetten gyűlölök. Kitartóan nézett, szóval megragadva az alkalmat mosolyogva felemeltem kezem, megmutattam neki milyen szép is a középső ujjam. Állkapcsát megfeszítette, nem tetszett neki a dolog. Hát nekem sem tetszik sok minden!

***

Nem szoktam hagyni magam, türelmesen kivárom a végét. Abban reménykedem hátha észreveszi magát, hátha abbahagyja. De az esetek 2%-ban működik az ilyen hozzáállás. Direkt piszkál, a kérdés az meddig bírom szó nélkül.
Suli végén, ismét várakoztam apára aki örömmel késik. Esküszöm ha holnap nem lesz itt időben, elindulok gyalog.

-A helyedben vigyáznék, szöszke!-szorította meg csuklómat valaki, sejtelmesen fülembe súgott. Reflex szerűen rántottam el kezem.
Rikító zöld szemei gorombán meredtek rám.