A Múlt [Szalai Ádám]

12.

Linett

Néhány ember olyan szépen el tudja játszani azt a szerepet hogy minden rendben van velük, egy biztató mosollyal elérik (vagy inkább megvezetik?) a másikat, miközben darabokra, szilánkokra vannak törve.
Képesek végig nevetni az egész napot, de ha eljön az este, a szobájukban, magányosan hullanak az ágyra és könnyes szemmel bámulják a plafont.

Miért is gondolkodok ezen?
Azért, mert irigylem őket.
Nekem ez sose ment. Előadni hogy minden tökéletes, miközben a szó jelentésével sem vagyok tisztában.

Kitti az utolsó óra előtt odajött, aranyos volt. Megkérdezte mi bajom, minden rendben e... Habár csillogó szemekkel, meggyötört ábrázattal és enyhén sérült lélekkel: de sikerült összehoznom egy "semmi gond" mosolyt. Viszont az már más kérdés hogy elhitte e vagy sem.

Imádom a szüleimet.
Olyan boldogok voltak, reméltem rám is ilyen sors vár... Derült égből villámcsapás volt az, mikor először bejelentették hogy elválnak.
Nem csak nekem, de a nagyszülőknek, barátoknak.. Az összes ismerősnek. Nem tudom hol romlott meg a dolog, viszont próbálták helyrehozni. Mi lett a következménye?
Kibékültek, rá pár hónapra jött a második bejelentés..ismét a válás mellett döntöttek. Aztán jött az újabb.. És újabb..és újabb.. Míg végül tényleg végleges lett a dolog.

Talán ezért is tört meg annyira.
Ugyan melyik gyerek szeretné külön látni a szüleit? Így nem nyer értelmet a szó.. Csak egy nyamvadt elértéktelenedett bánatkupac az hogy "család".
Milyen család a miénk?
Biztos nem egészséges, ha már a (volt) férj veri a (volt) feleségét.

Hanyagul engedtem a földre megkopott táskámat és felsóhajtva néztem körbe a sok izzadt-retkes mezen és -a már majdnem bűzfelhőket eregető- zoknihalmon.

-Ugyanúgy mint a múltkor?-fintorogva nyúltam a kupachoz, közben kérdést intéztem a magával elfoglalt Szalai Focisztár vagyok Ádámhoz, akinek szerintem akkor tűnt fel hogy nem egyedül van a helyiségbe.

Összeráncolt homlokkal méregetett, hol engem, hol a mosni valót.
Megint bevállaltam a büntetés "mocskosabbik" részét, rá maradt a sepregetés és a rendrakás.

-Jó munkát!-kapott fel egy tele töltött vizes palackot, majd az ajtó felé vette az irányt.
Csodálkoztam is hogy nem öltözött még át...

-Megint kezded?-förmedtem rá dühösen. Meglepődtem hirtelen előtörő haragomtól, de mentségemre szóljon a családi hátterem (volt kitől örökölni.)-Kérdeztem valamit!-szóltam rá ismét, miután válaszra sem méltatott.

-Mint látod, nem érdekel.-hanyagul megrántotta vállát, tökéletesen kiegészítette gúnyban úszó arcát.

-Egy rohadék vagy...-fejemet ingatva fürkésztem vonásait, melyeket az én vonalaim is elég szépen felvettek.

Nem szólt, hátat fordított és a pálya felé indult.
Elegem lett a viselkedéséből, abból hogy lenéz és azt hiszi ő több itt bárkinél is.
Betelt az a nagy pohár...

-Rohadék vagy!-utána indultam, szavaim visszhangzottak a hosszú folyosón.

-Ezt már mondtad.-válasza ennél nyugodtabb nem is lehetne.

-Te tényleg azt hiszed hogy megcsinálom helyetted?

-Nem hiszem, tudom.-a bejárati mellé gurított labdát vezette maga előtt és a kapuhoz indult.

-Tévedsz!

-Holnap fontos meccsem lesz, nem érek rá takarítani!-tárta szét karjait az utolsó szónál.-Amúgy sem kell ennyire komolyan venni a ezt a büntetést... -fejét ingatva arrébb sétált, kezével beállította a labdát, majd a kapura nézett.

-Az egy dolog hogy otthon anyád mindent megcsinál helyetted, apuci pedig fényesre nyalja a segged, a suliban pedig el vannak nézve neked a dolgok, de nem hiszem hogy nekem elfogják!-mielőtt megmozdította volna a lábát, szavaim melyek régóta érlelődtek már bennem megállításra kényszerítették.

Csípőre tett kézzel álldogált egy helyben miközben a gyepet fürkészte, nyelvével százszor átsiklott fogsorán. Nem hezitált, nem is fojtottam belé a szót... Tudtam hogy türtőzteti magát. (Ami nekem nem sikerült.)
Habár nem ismerem olyan régóta, de azt pár nap alatt le lehetett szűrni hogy meggondolt és frappáns beszédet tud mondani, főleg ha vitáról van szó.

-Mi jogon hozod fel a szüleimet?-fáradt tekintetét ekkor rám emelte, normális hangerőn szólt hozzám.

-Te mi jogon húzod ki magad minden alól?-kérdeztem még mindig ugyanolyan ingerülten.

-Először is.. Nem anyád, hanem édesanyád.-indult meg felém.-De arra sem vagy méltó hogy a szádra vedd!

-Azért rátok nézhetünk? Vagy azt sem lehet, mert olyan büszke a Szalai család!?-karjaimat melleim alatt összefontam mikor kellő távolságba állt meg előttem.

-Egy senki vagy! Nekem pedig a senkik ne pattogjanak!-soha nem láttam még akkora undort az arcán... Soha nem láttam még akkora gyűlöletet.-Attól hogy nem vagy jó passzba, nem máson kell levezetni. Menj haza, és otthon verd a hisztis segged a földhöz, és ne itt sajnáltasd magad

-Tu

-Csak nem családi problémáid vannak?-hangja is abban úszott mint az arca.-Mesélj, anyuci vagy apuci kúrogat félre?-kihúztam magam mikor a leggyengébb pontomba gázolt. Felszegezett állal tűrtem támadását, számtalan alkalom volt ezalatt a pár perc alatt mikor megakartam szólalni, vissza akartam vágni, de nem tudtam...nem mertem. Tudtam, csak egy betű, csak a mondatom eleje elég ahhoz hogy előcsalogassa könnyeimet.-Ráuntak egymásra és te iszod meg a levét?-látta, észrevette hogy küszködök, de azért is folytatta.
Elvégre magamnak kerestem, nem igaz?

-Fejezd be...-motyogtam remegő állal.

-Hallgatlak. Most miért nincs olyan nagy szád?

-Élvezed ugye?

-Főleg ha veled csinálom!-nézett egyenesen szemeimbe.

-Egy utolsó paraszt vagy!

-Igen. És még?

-Pofátlan seggfej!

-Folytasd.-bólintott egyetértően.

-Szánalmas, nagyképű, arrogáns -minden szónál egyre feljebb vittem a hangsúlyt, míg végül ez volt az ami megrepesztette a gátat.
Kövér könnycsepp gördült végig arcomon, ebben benne volt minden. A sok utazás, a számtalan új suli, a veszekedések, a válás, anya és az újdonsült pasija, apa, Ádám.
Hangosan levegő után kaptam, sietve töröltem le a kiszökő cseppeket, de ezzel már nem tudom meg nem történtté tenni bármennyire is akarom.

Ádám arcáról eltűnt a gúny, az utálat, az undor... Semleges arccal meredt rám. Mintha nem hinne a szemének, mintha nem tudná elhinni hogy sírni lát.

Könnyeim nem apadtak sőt, megállíthatatlanul peregtek le arcomról.
Zokogva hátat fordítottam, így is sokkal többet látott mint amennyit kellett volna.. ám ekkor erősen megszorította csuklómat és magához rántott, fejem pedig mellkasán pihent.
Másik kezét tarkómra simította úgy húzott közelebb magához.
Mintha nem akarná hogy elmenjek, de hogy őszinte legyek..nem is akartam...