A Múlt [Szalai Ádám]

6.

Linett

Mintha az összes fájdalom a fejembe szállt volna, megkeserítve ezzel a reggelemet. Este se volt könnyű a szobámba találni, az összes létező helyre benyitottam.

Zuhanyzás után a tükörbe meredtem. Ennél szarabbul ki sem nézhetnék. Farmer rövidnadrágomat testhez álló fehér atlétámmal viseltem. Hétvége van, a fekvésen kívül nem nagyon tervezek mást csinálni.

-Jó reggelt!-apa aranyos mosolya fogadott a konyhába érve.

-Reggelt.-csusszantam a kényelmes székbe, azonnal kéz alá kaptam finom reggelimet.

-Milyen volt a buli?-pár emlék gyorsan felelevenedett.

-Jó.-mosolyom távol állt a meggyőzőtől.-Anya?-csodálkoztam hogy nincs fent, ilyenkor rég csörög-csattog a mosogatónál.

-Elkísérsz a boltba?-kaparászta élő kocsikulcsát.

-Valami baj van?-ráncoltam homlokom.

-Megbeszéljük útközben.-indult az ajtóhoz. Lepattantam, számát törölgetve siettem utána.

Áthúztam a biztonsági övet, és vártam mikor lesz hajlandó csevegésbe kezdeni, de túlságosan el volt foglalva a tolatással. Karja megfeszült mikor erősen a kormányba markolt. Megijesztett viselkedésével.

-Apa..

-Tegnap volt egy nagyobb veszekedés, és arra jutottunk hogy végleges a dolog. Elválunk.-nem épp a tapintatosságáról híres, nem szereti sokáig húzni.
Pár másodpercig magam elé meredtem, próbáltam felfogni szavait. A családi helyzetünk: káosz. Anya már hónapokkal ezelőtt ráunt apára, és arra hogy folyton költözgetünk. Elhidegültek egymástól, ezt bárki megmondja ha rájuk néz. Egy kedves szavuk nincs a másikhoz, állandóan csak a vita megy. Mindezek ellenére adtak maguknak időt. Időt, remélve hátha javulni fog majd köztük a viszony. Részben, sőt miattam csinálták ezt.

-Biztos?-nem is tudom miért kérdeztem rá. Egy halvány apró részem remélte hogy nem igaz a hír. Remélte hogy csak félreértettem.

-Biztos.-bólintott kérdésemre.

-Várjatok még ezzel...-kérleltem, habár torkom elszorult mert tudtam nincs visszaút.

-Adtunk egymásnak időt.

-1 hónap az semmi!-emeltem magasabbra hangszínem.

-Kicsim, te is tudod hogy ez nem működött.-pillantott rám borúsan. Nem tudtam olyan hamar elfogadni, és már múltként beszélni erről. Ők ezt tették hetekkel, hónapokkal ezelőtt. Az egyetlen aki reménykedett az is én voltam. Gondolni lehet mennyire eltávolodtak egymástól.

Hitetlenkedve ingattam fejem. Másutt megtudják beszélni, nem egyből a vesztükbe rohannak. Még az is jobb lett volna ha pár napot különtöltenek. Örültem volna neki. A válás helyett bármi jobb.

-Anyádnak már van valakije.-közölte velem hosszas hallgatás után. Mérgem hirtelen köddé vált, helyére a döbbenet került.

-Kicsoda?-húztam össze szemöldökeim.

-Pár hete kezdődött. Mikor még a fővárosban laktunk.