A Múlt [Szalai Ádám]

7.

Pokoli fájdalom volt.
Mindenkire haragudtam, de legfőképp apára. Hibáztattam amiért anya meghalt, sőt a mai napig hibáztatom. Ezért próbál közeledni hozzám, hogy végre megbocsássak neki, de  ha mélyen a dolgokba nézek, magamat okolom. Mindvégig magamat okoltam. Sok mindent bánok anyával kapcsolatban: hogy nem töltöttem vele annyi időt, bánom mikor beszélgetni akart leléptem. Hogy kiabáltam vagy veszekedtem vele, pedig csak védeni akart. Megóvni. Felemészt a tudat, hogy mindezt nem tudom viszonozni. Sokkal tartozom neki.
Most hogy köszönjem meg, hogyan kérjek bocsánatot?  A helyzeten az sem segít, hogy minden áldott szombaton, a halála óta kijövök a temetőbe a kedvenc virágával és szó nélkül bámulom a kis képet a síron. 
Csak akkor értékeltem őt, és azt amit tett amikor elvesztettem. 

Bár másképp történtek volna a dolgok...

Linett

Amióta közölték a válást, anya megváltozott. Várta a pillanatot, végre mikor esik le a válláról a teher (vagy inkább leveszik) hogy utána már csak az járjon a fejében hogy mikor láthatja újra a szeretőjét, mikor költözhet vissza Pestre. Hozzá...

Nem törődik velünk: főz, telefonál vagy alszik. Ezzel is csak megerősítette bennem a tudatot, inkább apával maradok és változtatom a lakhelyem minden hónapban.

A rozoga padon ültem, elveszve a kémia könyvben, ami duplán szerepel az órarendben.
Nem féltem Ádámtól, olyan mint a többi aki csesztetett. Egyszerűen csak unatkozik és szereti kifogni az újakat. Már meglepődtem volna ha zökkenőmentesen mennek a dolog.

-Hazataláltál?-Zoliék kuncogva telepedtek le mellém az elkorhadt fapadra.

-Azzal semmi gond nem volt. A szobámba jutás, na az már nehezebben ment.-nevettem fel, Kitti egyetértően bólogatott.

-Ádám segített, ugye?-csak most jut eszembe pár dolog. Hiszen én lehordtam mindennek őt az autóban. Így már értettem Stieber biztonságból feltett kérdését.

-Igen.-fújtam ki a levegőt, ezzel párhuzamosan eszembe jutott Ádám utálatban úszott tekintete mikor a ház elé cipelt.

-Ez komoly?-lépett mellénk az említett személy, táskáját akkor dobta vállára. Ajkait fintorba húzva nézett rám, majd Zolira.-Szöszkének vannak barátai?-hökkent nevetés csúszott ki száján.

-Ádám!-Kitti szemeit összehúzva figyelte a nagyra nőtt fiút, aki még mindig ugyanolyan gyűlölettel bámészkodott.

-Én azon csodálkozom hogy neked vannak.-csípős megjegyzésem nem éppen nyerte el tetszését, kulcsát szorosan tenyerébe szorította.

-Látom nem fogadtad meg a tanácsomat.

-Majd pont a tiédet fogom!-kapkodva nyomkodtam könyvemet táskámba. Reméltem hogy ő lesz az aki továbbáll, viszont reménytelennek tűnt hiszen itt vannak a barátai. Hogy elkerüljem sértéseit (melyből kifogyhatatlan) minél előbb le akartam lépni.

-Én szóltam, szöszke!-karomat megragadva vágott a fémsoros szekrénynek. Csuklómat erősen leszorította, másik kezét fejem mellett megtámasztotta. 
Semmi új nem volt tekintetén, ugyanaz a szokásos letörölhetetlen grimasz és szemeiből áradó undor, melyből kristálytisztán látszott hogy a pokolra kíván. 
Magam sem tudom mégis miért voltak rá ennyire nagy hatással kint mondott szavaim. Remek, még a végén kiderül hogy egy idegbeteg pszichopata.

-Eressz el!-párszor megrángattam karom, lábaimat is segítségül hívtam, próbáltam gyenge pontját eltalálni vagy csak sípcsonton rúgni de erre is volt egy lépése. Térdét lábam közé illesztette, így szorosan benyomta intim részemhez. Megdermedtem.

-Ádám!-vékony női hang jött mellőlünk. Egyszerre kaptuk rá tekintetünket.

-Vigyázz magadra.-sunyin elmosolyodott, majd engem nézve hátrálni kezdett. Fújtatva simogattam csuklómat, ennek biztos nyoma marad.

-Attól függetlenül hogy új vagy, nem kell magadra hívni a figyelmet!-a fekete hajú lány megtudott volna ölni szemeivel.
Nem volt elég Ádám, most már a nyakamon van egy féltékeny barátnő is. Nagyszerű...

Sziasztok♥
Sajnálom ha rövid lett, viszont most megpróbálom hamarabb hozni a következőt!