Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

Még egy levél

Szeptember volt, és esett az eső. Tudom, hogy valószínűleg csak nekem tűnt úgy, de amióta Saci elköltözött folyton esett az eső.

Augusztusban költözött Pestre, mert a Rendőrtiszti Főiskolán tanult, nekem viszont még egy évem volt hátra a gimnáziumban. Meg kell mondjam, meglepően sivár volt az élet barátnőm nélkül.

Már egy hete elkezdődött az iskola, amikor hazafelé menet csak megszokásból ellenőriztem a postaládákat. Mihamarabb zuhany alá akartam kerülni, mert ez után az egyébként sem könnyű nap után még rendesen meg is áztam, de egy levél megakasztott az önsajnáló gondolatmenetemben.

A borítékon az én nevem állt, kézzel írva. A feladó neve nem volt ott, csak egy dublini cím. Még emlékeztem, hogyan kezdődött a Holtak jelének esete, és megijedtem, mert manapság az emberek nemigen használták a postát személyes levelezésre, én is jó tíz évvel azelőtt kaptam utoljára olyan levelet, ami nem számla volt, és a dublini cím is meglehetősen különös volt.

Megbabonázva szálltam be a liftbe, és reflexből a második emelet gombját nyomtam meg, ahol Saci lakott egészen pár héttel azelőttig. Amikor kitárult a liftajtó, akkor jöttem rá, hogy maximum az anyjával tudnék beszélni, úgyhogy ahelyett, hogy továbbindultam volna a saját emeletemre, kibontottam a borítékot, és ott, a liftben olvasni kezdtem.

„Kedves Gina,

Nagyon kérlek, ne haragudj rám, amiért aggódnod kellett - illetve nekem csak halvány remény, hogy aggódtál, vagy legalább gondoltál rám április óta.

Bár nem könnyű észrevétlenül hírekhez jutni, tudom, hogy Marosit újra bezárták, és hogy ez nem kis részben a te érdemed. És ha emlékezetem nem csal, említetted, hogy szeretnéd megírni az ámokfutását egy könyvben, ezért gondoltam, elmesélem azt a fejezetet, amiről rajtam kívül senkinek nincs tudomása.

(Fenéket... Csak azért írok, mert hiányzol.)

A Diáknapok utáni bálon, miután elmentetek, Marosi odajött hozzám, és megmondta, hogy rájött, hogy szeretlek, és hogy beszéltem. Azt mondta, a testvérének tart, és mindig is úgy fog kezelni, és közben olyan jéghidegen bámult, hogy tudtam, hogy bajban vagyok. Azt mondta, sajnálja, de nincs választása, én pedig azt feleltem, hogy megértem, de közben már azon gondolkoztam, hogyan tudnék elszökni. Azt mondta, őszintén reméli, hogy nem haragszom, és hogy azért emlékezzek, mekkora segítség voltam számára.

„Ez egy sakkjátszma, ahol a bábuk feláldozhatók. Te nem gyalog voltál, inkább futó, de ez itt már nem sokat számít" – ezt mondta.

Akkor odajött az asztalunkhoz Béla és Csaba (tudod az a Csaba, aki akkor a kastélyban is ott volt), Marosi pedig azt mondta, hogy megszokhattam, hogy velük végezteti a munka mókásabbik felét, és hogy legyen „csendes, gyors és kíméletes", a barátságunkra való tekintettel.

Hagytam, hogy kivezessenek a Mauzóleumból, beültettek Csaba autójába, és elindultunk a városhatár felé, én pedig nem tiltakoztam. Szép lenne azt mondani, hogy a szabadulásomon törtem a fejem, de valójában inkább a félelem bénított meg.

Délnyugatra mentünk, és egyikünk sem szólt egy szót sem az út alatt. Kiértünk a városból és az első falu után, a puszta közepén, egy hídon álltunk meg, alattunk valami folyó csobogott, és sejtettem mi következik.

Ha jól emlékszem, Csaba ütött le, de az emlékeim igen csak ködösek. Nem tudom, hogy azt hitte, halott vagyok, vagy sejtette, hogy nem, csak esélyt akart adni, de ezt már sosem tudjuk meg, mert láttam a hírekben, hogy Csaba megölte magát a börtönben.

A hídról még mindig eszméletlenül a folyóba dobtak, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy néhány másodperc után magamhoz tértem, és nem fulladtam meg. Bár sötét volt, még jó ideig nem mertem a partra úszni, nehogy a fiúk meglássanak.

Végül a semmi közepén, amikor a híd már látótávolságon kívül volt, kihúztam magam a szárazföldre, és a folyót követve elindultam keresni valami falut, ahol lehet telefonfülke. Volt valamennyi apró a zsebemben és volt egy tervem is.

Tudtam, hogy Marosi még egy ideig figyelni fogja a családomat és a barátaimat, ezért az itteniektől nem kérhettem segítséget. Azt biztosan tudom, hogy a te számítógépedet folyamatosan figyelte, ahogy Saroltáét is, és az édesanyámét is, ezért nem kérhettem tőletek segítséget. Édesapám viszont Dublinban él. Reménykedtem, hogy fejből fogom tudni a számát, mert a telefonom tönkrement a víztől.

(Akkor vettem észre, hogy a kitűzőm is eltűnt, és a telefonszámod is a zsebemből.)

Jól emlékeztem a számra, és édesapám nagyjából megértette, mekkora bajban vagyok, és nem sokkal később (na jó, jó pár nappal később) eljött értem, és magával vitt Dublinba.

A történet azt hiszem, ennyi. Nem volt valami bravúros szökés, és bár a beszélgetésem Marosival igazán hátborzongató volt, de nem tudom szemléletesen leírni. Én nem értek ehhez olyan jól, mint te.

Tudom, hogy Magyarországon halottá vagyok nyilvánítva, és csak ezért nem ítéltek el. De...

Oké, ez furán fog hangzani: lehet, hogy én szeretném, hogy lecsukjanak? Vagy nem tudom. Nem bejövős ez a bujkálás-dolog, pedig apám azt mondta, tudna nekem hamis papírokat szerezni. Most inkább azon dolgozunk, hogy újra élővé nyilvánítsanak otthon, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy lecsuknak. Eddig azért nem írtam, mert féltem, hogy a rendőrség figyel téged, vagy esetleg Marosi, vagy a szekta még szabadlábon lévő tagjai, de, azt hiszem, már minden mindegy.

Tényleg, ha ellenem újrakezdik a tárgyalást, akkor neked is tanúskodnod kell, megint. Bár remélem az, hogy segítettem nektek, enyhítő körülmény lesz... vagy legalább engedik majd, hogy ne Marosival kerüljek egy intézetbe. Ha megint bekerülök, ugye majd meglátogatsz?

Akárhogy is, remélem, hamarosan találkozunk.

Kelemen Ábel

A liftet közben hívták a tizedikre, és mire felért, én végeztem a levéllel. Amikor felértem, szinte azt sem tudtam, mit csinálok. Gyalog fölmentem ahhoz az ajtóhoz, amin keresztül hónapokkal azelőtt Saci és Marosi is kimentek a tetőre - még mindig nem volt lelakatolva. Én is gond nélkül kijutottam az esőbe (a táskámat természetesen az ajtó túloldalán hagytam, nehogy megázzon az az értékes levél).

Régóta nem jártam idefönt. Sokáig időm vagy bátorságom nem volt, április óta viszont gyomrom sem igazán. Most viszont szép helynek tűnt.

Leültem az egyik betonkockára, ami elég távol volt a tető peremétől, hogy ne kezdjen bizseregni a tériszonyom, és csak figyeltem a körülöttem cikázó villámokat, és élveztem, ahogy az esőcseppek egybefolynak az örömkönnyeimmel.