Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

A város fölött

Mindketten nálam töltöttük az éjszakát, és beszélgettünk is, de többnyire a nyomozás számára lényegtelen dolgokról, és mivel nem akarok korhatárt a történetre, és nem is erről szól, ezt nem részletezném.

Amikor kijöttem a zuhanyzóból, Ábel a teraszon ült, azon a kis párnás padon, amit anyám kapott karácsonyra. A negyediken laktunk, így nem lehetett az egész várost belátni, de ahhoz elég távoli utcalámpa tündökölt, hogy a helyzetet romantikusnak lehessen minősíteni, úgyhogy kimentem hozzá. Meglepett, hogy egy cigarettát tartott a kezében, pedig azt mondta, nem dohányzik, csak ha ideges, és a távolba révedő tekintete sem nyugalmat tükrözött.

Reméltem, hogy nem az este akasztotta ki ennyire. Odaléptem mellé, és meg akartam simogatni a vállát, de magához húzta a kezemet, és csókot nyomott a tenyeremre.

– Minden rendben? – kérdeztem, ahogy leültem mellé. Aggasztott az a borongós hangulat, ami körbelengte a mozdulatait, ahogy az ajkához emelte a cigarettát, és csak a távoli fényeket bámulta.

– Csak gondolkozom – felelte.

– Min? – Leültem mellé, de még mindig zavart, hogy nem nézett rám.

– Hogy miért vagyok itt – bökte ki végül.

– Hogyhogy miért? Mert ide hívtalak, és mert...

Mielőtt befejezhettem volna, átkarolt és magához húzott, úgy, hogy félig az ölében feküdtem.

– Sose gondoltam, hogy valaha élőben foglak látni – mondta, de akkor nem fogtam fel, ez mit is jelent. – Nem kellett volna szóba állnom veled. Figyelmeztettek, de...

– Te miről beszélsz? – kérdeztem összezavarodva. Kezdett kényelmetlen lenni a félig ülő helyzet, de amikor megpróbáltam felegyenesedni, Ábel visszahúzott magához.

– Mindketten tudjuk, miért vagyok itt, tudom, mit vársz tőlem...

– Fogalmam sincs, hogy miről...

– Hát persze. Még véletlenül sem Sarolta mondta, hogy szedj ki belőlem mindent, amit tudok?!

Azon az éjszakán Saci volt az utolsó, amit beszédtémának szerettem volna, és úgy egyáltalán, abban az időszakban lassan, de biztosan kezdett elegem lenni a legjobb barátnőmből. De Ábel kitörése megrémített, ezért jobbnak láttam nem túl sokat nyafogni.

– Saci őrült. Paranoiás. – dadogtam. Aznap elég sok minden történt, nem meglepő hát, hogy már nem tudtam teljesen összefüggően beszélni. – Meggyőződése, hogy Katalin... a lányt, akiről mutattuk a képet még a Vadászkürtben... szóval ő nem az unokahúga, de biztos benne, hogy valami megölte, és szerinte ismered azt, aki tette, de az isten szerelmére! Akit gyanúsít, az nem idősebb nálunk, és jó, okosnak okos, de... Folyton azt magyarázza, hogy a rendőrség úgyse fog rájönni, de miért ne jönne rá, ha... De hát mire is kéne rájönnie, csak öngyilkosság volt. Inkább... inkább nem is mondom végig, ez az egész marhaság! – Akkor és ott valóban így gondoltam. Nem tudtam, miért, de a monológ hatott, Ábel elengedett. Felegyenesedtem, és folytattam a mentegetőzést. – Tényleg azt hiszi, hogy tudsz valamit, tényleg mondta, hogy szedjem ki belőled, de én nem hiszek neki! Komolyan nem! Szerintem csak üldözési mániája van, és...

– Akkor miért vagyok itt? – kérdezte újra, ezúttal azzal a csibészes félmosollyal, amit sohasem fogok elfelejteni. Kiszáradt a szám, ezért csak az elvörösödéssel tudtam neki válaszolni. – Tényleg nem hiszel Sarolta elméletének?

– Esküszöm, hogy nem.

– Különös... – hümmögte, ahogy a város fényei felé pöccintette a csikket.

– Micsoda?

– A Sors éppen bebizonyította magáról, hogy nem létezik.

– Hogy érted?

– Amikor megláttam a kezedben Katalin fényképét, úgy gondoltam, hogy az este kétféleképpen végződhet: vagy észre sem vesszük egymást, minden tökéletesen átlagosan alakul - akkor hazamentem volna, és minden folytatódott volna a tervek szerint -, vagy rám találsz, és még éjfél előtt elárulom Marosit.

– Mégis ismered... – suttogtam holtra váltan. Felpattantam Ábel mellől, és az erkély korlátjának támaszkodva szembe fordultam vele - fel sem fogva, hogy sarokba szorítom magam.

– Rengeteget gondolkoztam az elmúlt három napban, mert nem tudtam, mit tegyek. Nem, egyszerűen nem megy, nem vagyok képes arra, amit Marosi vár tőlem, de... nem tudok neki csak úgy hátat fordítani. Félek is, de ami még fontosabb: olyan, mintha a bátyám lenne.

Ezért amikor megláttalak, fogadást kötöttem magammal, vagy a Sorssal, ha úgy tetszik. Ha ki akarod belőlem szedni, amit a gyilkosságról tudok...

–... istenem, Sacinak igaza volt...

–... akkor nem fogok ellenkezni, akkor te leszel a kilépőm abból a bolondok házából, ami Marosi körül forog. Ha pedig fel sem tűnök neked, akkor pedig maradok ott, ahol eddig. Erre mit kaptam? Itt vagyok, veled, és te kijelented, hogy Saroltának egy szavát sem hiszed el. Ez milyen... ironikus.

– Édes istenem... – Oké, aznap láttam egy hullát, és lefeküdtem egy gyilkossal, nézzétek el nekem, ha nem tudtam értelmesen hozzászólni Ábel monológjához.

– Azt mondják, hogy a nagy horderejű dolgokat a Sors rendeli úgy. Marosi is mindig azt mondogatta, hogy sorsszerű volt, hogy szobatársak lettünk, de ez hülyeség. Az ilyen helyzetekben senki nem segít, senki nem mondja meg, hogy mit tegyél, senki nem vezeti a kezedben a ceruzát. A Sors nem létezik, csak az számít, hogy hogy döntesz, nem igaz?

– És te hogy döntesz? – Tágra nyílt szemmel álltam Ábellel szemben. Rövid fejszámolás után eljutottam a szörnyű következtetésig, hogy most két dolog történhet: vagy bevall mindent, vagy megpróbálja továbbra is védeni Marosit. Ez utóbbi esetben roppantul zavart az alattam tátongó négyemeletnyi mélység.

– Hozd ki a mobilod – mondta a rosszfiús félmosolyával. – Nem akarom kétszer elmondani, ezért jobb lenne, ha mindent felvennél diktafonra.

Azt hiszem, örömömben sírva fakadtam, mert a környezetem hirtelen elég homályos lett. Megcsókoltam Ábelt, meg mernék rá esküdni, hogy ő is könnyezett, és amikor bementem a telefonomért, hallottam, hogy azt suttogja, hogy „köszönöm".

Éppen a farmerom zsebéből halásztam ki a kis készüléket, mikor megszólalt a vezetékesünk. Szinte repültem a polchoz, nehogy anyámat fölébressze a hangja.

Saci volt az.

– Na? Fejlemény?

– Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza zavartan.

– Hát Ábellel. Gondolom nem véletlenül vitted haza.

– Te... kémkedsz utánam? – Eszembe jutott, hogy pár hete, Marosi első látogatásakor Saci egy vezeték nélküli webkamerát szerelt a bejárati ajtónkhoz.

– Számításaim szerint mostanra már vagy kiszedtél belőle mindent, vagy lefeküdtetek. Tudod, ez utóbbi több időt igényel.

– Még nem mondott semmit...

Erre csak egy kattanás, majd a tárcsahang volt a válasz.

Sacinak sosem volt túl sok barátja, és azon kevés szerencsés közül is éppen én lehettem az, aki a leginkább ismerte barátnőm személyiségét, de ezt a reakciót nem tudtam mire vélni. Ha megkérdeznének, hogy ez lehetett-e a csalódottság megnyilvánulása, vagy ne adj isten, féltékenység, hát a válaszom egy határozott „nem tudom" lenne.

Mindenesetre, elmélkedés helyett inkább rohantam vissza Ábelhez.