Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

Mauzóleum

Miközben próbáltunk magunknak utat vágni a tömegben, Saci felhívta Íriszt, hogy tíz percen belül ott leszünk a Mauzóleum előtt. Láttam, hogy közben a szemével Marosit kereste, de esélyünk sem volt utolérni a fiút, mert ő jóval hamarabb kijutott a nézőtérről, mint mi. Barátnőm éppen letette a telefonját, amikor az én készülékem pittyegni kezdett - egy SMS-t kaptam Ábeltől, ami egyetlen karaktert, egy felkiáltójelet tartalmazott.

– Ezt nézd – mondtam, és Saci felé nyújtottam a telefont.

Ahogy meglátta az üzenetet, barátnőm mintha jéggé dermedt volna, megállt a kijárat előtti járdán, és komoran meredt a képernyőre. A színházból kifelé igyekvők kelletlenül kerültek ki minket, de nem törődtek velünk különösebben, pedig szerintem sütött rólunk a feszültség. Én csak aggódva fürkésztem Saci arcát, és szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek fénysebességgel kattognak az agyában.

– Megint gyilkolni fog, méghozzá ma éjjel – sziszegte, hogy csak én hallhassam. – Ha felhívjuk a tégládat, lebukik, igaz?

– Egyértelmű – bólintottam. Én is tudtam, mit jelent a felkiáltójel, és nekem is megfordult a fejemben, hogy ha felhívnánk Ábelt, elég lenne csak a helyszínt kideríteni, és megmenthetnénk az áldozatot, akárki legyen is az - az áldozatot igen, Ábelt viszont nem valószínű.

– A legokosabb, amit tehetünk, hogy mihamarabb odamegyünk a Mauzóleumba – mondta végül, őszinte megkönnyebbülésemre. – Ha ott leszünk, maradj mindig Írisz vagy Ábel közelében, legyél lehetőleg minél kevésbé feltűnő, de mindig ülj úgy, hogy lássalak, és hogy közel legyen a kijárat. Figyelj a vendégekre, és ha a veszély legkisebb jelét is látod, fuss, érted? Felpattansz, és nem törődsz se velem, se Ábellel, és elrohansz a plázába, vagy a buszpályudvarra, vagy más olyan helyre, ami be van kamerázva, megértetted?

– Micsoda? – hápogtam. Akkor nem tudtam, ezt miért mondta.

– Felfogtad, Gina?!

– I-i-igen...

Írisz a Mauzóleum bejárata előtt várt ránk, és gond nélkül meggyőzte a biztonsági őröket, hogy mi is a társasághoz tartozunk. Odabent dark cabaret zene szólt, a vendégek még abban a kisestélyiben feszítettek, amiben a gálán lehettek. Saci azonnal eltűnt a tömegben, Írisz pedig megpróbált észrevétlenül néhány méterre maradni tőlem.

Észre sem vettem, hogy Ábel mikor került mellém, csak akkor fogtam fel, hogy ott van, amikor lehúzott az egyik párnázott székre.

– Marosi újabb gyilkosságra készül – suttogta holtra váltan, és kék szemei csillogtak a rettegéstől. – De nem tudok semmit. Attól félek, gyanakszik rám, engem most nem avatott be a terveibe, csak Bélát és Csabát küldte, hogy öljék meg a következő lányt, és én...

– Nyugodj meg, Ábel – próbáltam csitítani a fiút. – Nem lesz semmi baj. Ha gyanakszik is rád, Saci hamarosan leleplezi, meg fogjuk akadályozni a gyilkosságot, és minden rendbe jön

– Nagyon, nagyon remélem...

Akkor fogalmam sem volt, hogy Saci mit csinál, de Marosi vallomásából nagyjából fel tudom vázolni, mi történhetett akkor a bálon.

Barátnőm rögtön megtalálta Marosi asztalát, a fiú körül három lány, Nóra, Kriszta és Enikő ült (sajnos egyiküknek sem emlékszem a vezetéknevére), akik később még a tárgyalás előtt megölték magukat. Amikor Saci invitálás nélkül lehuppant a Marosival szemközti székre, a fiú egy intéssel elküldte a három lányt, és mosolyogva megragadta a pezsgőspoharát.

– Meglep, hogy itt látlak, Sarolta.

– Nem nézted volna ki belőlem, hogy megfejtem az üzenetet?

– Miféle üzenetet?

– A CD a postaládámban meg a csaj goth ruhában, rémlik? De rossz városban kezdtél játszani, Marosi.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vonta meg a vállát. – Mindenki tudja, hogy Orosz Katalin öngyilkos lett. – Akkor még nem jelent meg a hír a sajtóban.

– Szórakozni akarsz? – Sacit csak egy hajszál választotta el attól, hogy az asztalra csapjon dühében. – Hát szórakozzunk. Tudom, mi a terved...

– Ugye, milyen briliáns? Mondd, hogy nem élvezed!

–... tudom, hogy te ölted meg Katalint...

– Ez azért durva túlzás.

–... és bizonyítékaim is vannak.

– Meg inkompetens rendőreitek, akik nem hisznek neked. – Marosi arcán végig ugyan az az undorító vigyor ült, miközben a szeme hidegen csillogott. – Ez nem tűnik győztes állásnak...

– Megtennéd nekem, hogy nem nézed ezt az egész hajcihőt valami elmebeteg játéknak, és elmondanád végre, amit hallani akarok? Tudod jól, hogy előbb vagy utóbb úgyis én győzök, mert én vagyok az okosabb...

– És a beképzeltebb, Sarolta, azt se felejtsd ki.

–..., nem lenne sokkal egyszerűbb mindenkinek, ha most bevallanád? Vedd úgy, hogy ez egy baráti szívesség.

– Ezek szerint a barátodnak tartasz?

– Igen, ha akkor beszélsz végre.

Marosi egy darabig csak a pezsgőspoharát vizsgálta, majd maga elé tartotta, hogy a poháron át láthassa barátnőmet. Saci közben egy pillanatra meglátta a szemében a csillogás mögött azt a tompaságot, amit néha én is láttam Ábel szemében, de azóta sem értem teljesen, mit jelenthetett.

– Nem táncolunk? – kérdezte a fiú. – Tudod, úgy... barátilag.

Barátnőm pedig információ reményében beleegyezett.

Egy szörnyen gyors tempójú keringő szólt éppen Voltaire-től, és amikor a vendégek látták, hogy Marosi lép a táncparkettre, ijedten arrébbrebbentek. Ez volt a balszerencsénk, mert így nem volt senki, aki eltakarjon minket Ábellel Marosi elől - és meg mernék esküdni, hogy egy pillanatra megakadt rajtunk a szeme.

– Tudod, Siófokon nagyon magányos voltam – suttogta a fiú Saci fülébe tánc közben. – És rengeteg időm volt. Tudod, mire használtam? Gondolkodtam. Méghozzá rajtad, Sarolta.

– Az áldozat, akit ma este készülsz megölni - hol van?

– „Hol van? Hol van?" – gúnyolta Marosi a lányt. – Mintha erre olyan egyszerűen lehetne felelni.

– Mit műveltél, te elmebeteg?

– Ez egy kirakós, kedvesem. Én csináltam, neked. Mondjuk karácsonyra... várj, nem is karácsony van, igaz? – kuncogott Marosi. Közben Sacinak egyre nehezebbre esett tartani a tánc tempóját. Egyébként macskaügyességgel tudott mozogni, de a sok cigaretta miatt semmilyen fizikai megerőltetést nem viselt el túl sokáig. – Akkor gyereknapra. Emlékszel, amikor együtt mentünk a majálisra a városi tóhoz? És a játékboltban vettek nekünk egy kirakóst. Hát ez egy olyan kirakós, amivel még te sem fogsz boldogulni rövid, nyomorult kis életed alatt... – A fiú kigáncsolta Sacit, és hátra taszította, viszont még a levegőben elkapta a derekánál fogva, és csak ő tartotta vissza az eséstől, barátnőm pedig csak meglepetten pislogott - meglepetten, nem pedig rémülten. Szerintem legalábbis. A mozdulat távolról egy durva, de majdnem kecses, tangószerű táncnak hatott, amit Marosi irányít. Saci fölé hajolt, egy pillanatig csak tündököltette azt a hiénaszerű vigyorát, csókot lehelt barátnőm dekoltázsára, és azt suttogta: – Te nyomozók gyöngye.

Újra álló helyzetbe rántotta a lányt, és folytatta tovább a táncot, miközben gyönyörködött Saci küszködésén. – De csak hogy lásd, milyen sportszerű vagyok, segítek neked... barátilag. A neve Reiter Sára. Ja, és ha tizenkét óra alatt sem találod meg a holttestét, kénytelen leszek személyesen neked postázni a darabjait.

– Már meghalt?! – suttogta rekedten Saci, mire Marosi kuncogva az órájára nézett.

– Négy perccel ezelőtt.