Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

A Gála

− Hogy ütné el egy Ignis – dünnyögött Saci, amikor megmutattam neki az SMS-t (bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt mondta, de elképzelhető, mert a káromkodások terén mindig is roppant kreatív volt). Még aznap este kilenc körül hazaért, így felesleges volt tehát amiatt aggódnunk, hogy nem tud eljönni a bálba. Kikapta a kezemből a telefont, egy darabig csak tanulmányozta az üzenetet, majd nyugalmat erőltetett magára, és zsebre vágta a készüléket. – Mocsok. Rohadék, hogy belé járna hálni a kettőhúsz! – Barátnőm ilyen volt, ha viszonylag nyugodt volt.

– Rád akarja kenni? – kérdeztem.

– Valószínű, de... Ó, az istenért, fogalmad sincs, milyen szörnyű volt a rendőrségen! Ezek az inkompetens barmok, nem hogy nem fordult meg a fejükben, hogy Marosi lehet az, azt sem tudják, kiről beszéltem nekik, de még csak azt sem gondolták, hogy nekem bármi közöm lenne a dolgokhoz! Pedig olyan logikus lenne, ha engem vádolnának, de bennük még annyi logika sincs, hogy egy rossz következtetést levonjanak. Tudod, mit vonogatnak? A farkukat, semmi mást! – Fel-alá járkált a szobában a monológja közben, és szerintem észre sem vette, amikor a keze a zsebébe csúszott, hogy megmarkolja a mobilját. – Meg a vállukat. „Kevéssé megalapozott feljelentésekkel forduljon az ügyfélszolgálathoz!" „Nem fogadhatunk el bizonyítékokat egy olyan bűncselekmény ügyében, ami hivatalosan nem is bűncselekmény." „HA ENNYI DETEKTÍVREGÉNYT OLVASOTT, MIÉRT NEM KERES MEG EZZEL EGY MAGÁNNYOMOZÓT?!" Hát azért, ti mangalicák, mert én vagyok a nyomozó, ti pedig még nekem sem hisztek! – Úgy sejtettem, ez részben a kora, részben a másokkal szembeni állandóan lenéző hozzáállása miatt lehet, de jobbnak láttam nem közbevágni, ha dühöng. Közben teljesen kiügyeskedte a telefonját a zsebéből, és a haragtól vicsorra húzódó szájjal bámulta az üzenetet. – Ez az utolsó elmebeteg pedig röhög rajtam. Ezt nézd meg! – mondta, felém nyújtva a mobilt, mintha még nem tudnám kívülről az SMS szövegét. – Rám akarta kenni, és ezzel egy időben be akarta bizonyítani, hogy a rendőrség még akkor sem képes egy logikus gyanúsítottat találni, ha annak a neve rá van írva arra a kibaszott hullára! – Zihálva lerogyott a karosszékébe, és csak magának dünnyögte: – Ha ez a felpnis idióta a magyar koronával a fején, meztelenül rohangálna a Duna-parton, a rendőrök akkor sem gondolnák, hogy valami probléma van... bezzeg a múlt héten meg tudtak vágni ötezerre, amikor a Király parkban söröztem... – Reszketőset sóhajtott, és a kezébe temette az arcát, így alig értettem, mit motyogott. – Vagy emlékszel arra a sukorói fiúra, aki lement a barátaival a Velencei-tóhoz, és eltűnt? Ugyan, hová tűnhet egy fiú, aki elindul a TÓHOZ, és nem jön vissza? Ugyan hová? Biztos elszökött otthonról, teljesen logikus. Ráküldték szerencsétlen szülőkre a gyermekvédelmiseket, az osztálytársaira rászálltak, hogy biztosan piszkálták, és azért szökött el, vagy, hogy talán éppen most is egyiküknél bujkál. Egy hónappal később aztán megtalálták a fiú holttestét, ugyan hol? HOL? Csak nem a TÓBAN? Az istenit, hogy gondolhattam egyáltalán, hogy bármiben is a segítségünkre lehetnek a rendőrök? Amíg nincs elég bizonyítékunk, hogy a szájukba rághassuk, hogy Marosi veszélyes, addig egyedül maradtunk, Gina.

– Tényleg úgy gondolod, hogy Marosi fenyegetés? Szerinted még gyilkolni fog?

– Én vonulok helyette diliházba, ha nincs igazam! Van egy körülbelül harmincfős paramilitáris csoportja, akik mind személyesen neki engedelmeskednek - fenéket, őt istenítik, a szó legszorosabb értelmében, ezen kívül pedig megmondta, hogy még három embert fog megölni.

– Hogy érted, hogy megmondta?

– XOXOXOhs3 – betűzte a Katalin testére írt üzenetet. – A „HS" én vagyok, nekem akar üzenni. A hármas az, hogy hány gyilkosság van még hátra.

– És az „XOXOXO"? – kérdeztem, mire Saci elmosolyodott, és nem mernék megesküdni rá, de talán el is pirult egy kicsit.

– Az angolok szokták a levelek zárására használni ezt a betűsort - az O ölelést jelent, az X csókot.

– Áh...

***

Másnap kezdődött a Diáknapok művészeti fesztivál, és ahogy sejtettem, Sacit lehetetlen volt kicsalogatni a szobájából. Azt mondta, gondolkoznia kell, de ilyenkor minden kocsma tele van (ebben igaza volt), és hogy „a sok buta ember primitív gondolkodása interferálna az ő elméjével" (bármit is jelentsen ez), ezért otthon maradt, és lehúzott redőnynél bámulta a számítógépét.
Ezért Ábellel mentem el az előadásokra, mert én viszont élveztem a nyüzsgést, és így találkozhattam a fiúval, és visszaadhattam a kitűzőjét. Pénteken három diákszínjátszó csapatot is megnéztünk, közülük a szabadbattyáni csapat néhány tagját Ábel ismerte is. Szombaton pedig elrángattam Ábelt az irodalmi kategória díjkiosztójára, ahol arany minősítést kaptam. Amikor átvettem az oklevelet, azzal a biztos tudattal mosolyogtam Ábelre, hogy egyszer ő is egy győztes történetem szereplője lesz, de ekkor még nem sejtettem, pontosan milyen szerep jut majd neki.

Legközelebb Sacival csak vasárnap, a gála előtt találkoztam. Azok a ruhák voltak rajtam, amivel szerdán elvegyültünk a goth-ok között, de a színházban, a sok kosztümös és kisestélyiben feszítő ember mellett egyáltalán nem volt feltűnő a fűzőm és a fekete szoknyám.

A színház kávézójában vártam barátnőmet, és ő húsz perccel a kezdés előtt meg is jelent a jegyekkel. Leült mellém, és a bejáratot kezdte fixírozni.

– Nem megyünk be, amíg nem láttam Marosit – jelentette ki, és nem tudtam vele ellenkezni, mert nála voltak a jegyek.

Végül tíz perccel a kezdés előtt egy nagyobb csapat fiatal sétált be a színház előterébe, és azonnal kiszúrtam köztük Ábelt, Saci viszont Marosira függesztette a tekintetét. Bár semmi jelét nem adta, tudtam, hogy a fiú is észrevette őt; Ábel viszont szinte leplezetlenül intett felém.

Barátnőm az előadás alatt is végig Marosit tartotta szemmel, aki az első sorban ült, míg mi az erkélyen, engem viszont túlságosan érdekelt az előadás ahhoz, hogy közben gyilkosokkal foglalkozzak. Mindegyik fellépő a kategóriája különdíjasa volt, nekem legjobban mégis a népzene-néptánc kategória fellépője tetszett, Reiter Sára, aki vörös szoknyában és fehér kötényben táncolt egyedül, hajába „Diáknapok 2013" feliratú szalagot fontak (ezt persze az erkélyről nem láttuk, de hamarosan volt alkalmunk közelebbről is megvizsgálni a szalagot). Az utolsó produkció az volt, hogy az összes fellépő együtt énekelt valamelyik népszerű musicelből valami népszerű számot, amit lehet, hogy ismernem kellett volna, majd a nézők egyszerre zizzentek fel, és kezdtek a kijárat felé tolongani.