Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

A videó

Március huszonhatodikán történt, hogy - nem túl szokatlan módon - Saci nem volt iskolában. Ezért az osztálytársaitól összeszedtem az aznapi anyagot, és tanítás után átmentem a barátnőmhöz megnézni, él-e még egyáltalán, vagy a hiányzása megint csak a szórakozottság számlájára írható.

A szobában súlyos félhomály uralkodott, a redőnyök leeresztve, barátnőmnek csak az ágyban heverő körvonalait láttam, és a cigarettája vége úgy parázslott, mint egy csillag.

Hirtelen valami puha csapódott a homlokomnak - egy gyerekeknek készült játékpisztoly habszivacs lövedéke.

– Headshot – mondta Saci.

Nem lepődtem meg. Néha csinált ilyet, ha unatkozott.

A leckéjét az íróasztalt borító rendetlenséghalom tetejére tettem, de csak azért, hogy megnyugtassam a saját lelkiismeretemet. Biztos voltam benne, hogy bele se fog nézni.

– Miért maradtál itthon? – kérdeztem.

Közben újabb lövedéket gyömöszölt a csőbe, és a csillár felé lőtt. Az üvegbúra lágyan kilengett, a sárga szivacshenger pedig néhány szennyesruha között landolt.

– Nem maradtam itthon – felelte. – Ha bárki kérdezi, elutaztam. Mondjuk Siófokra. Igen, mondd azt a suliban, hogy elutaztam Siófokra.

– Akkor hát miért utaztál Siófokra? – sóhajtottam, mire újra elsütötte a játékpisztolyt. A lövedék eltalálta a laptop egerét, mire a gép életre kelt a készenléti módból. A hirtelen kivilágosodó képernyő bántotta a szemem.

Egyetlen videó volt megnyitva, a kimerevített kép előtt, középen a play-gomb háromszöge villogott.

– Ez az oka – felelte.

Elindítottam a felvételt, de nem értettem, hogy tarthatta ez otthon Sacit. Nem is igazán mozgókép volt, csak fényképek váltogatták egymást, míg a háttérben a Depeche Mode Dressed in black című száma szólt. A képek egy fekete hajú, kék szemű, alacsony és nagyon vékony lányt ábrázoltak, néhányon MyVIP vagy Facebook felirat díszelgett a jobb alsó sarokban. A lány ismerős volt, de nem tudtam, honnan.

Éppen próbáltam kitalálni, mi a videó értelme, amikor egy újabb lövedék csapódott a halántékomnak.

– Abbahagynád?! – mordultam fel, mire Saci felült az ágyban. A képernyő kékes fénybe vonta az arcát, és az ajkain játszó mosolyból tudtam, hogy ő már rájött a videó titkára.

– Nem – mondta hanyagul, és megint rám lőtt, ezúttal a nyakamon. – A videó a reggeli postával jött. Érted? Nem e-mailben, vagy Facebookon, vagy MMS-ben, hanem postával. Leragasztott papírborítékban, az én nevemre címezve, bélyeggel, meg minden. Egyetlen CD, rajta egyetlen fájl.

Megértettem Saci izgatottságát. Manapság az emberek nemigen használták a postát személyes levelezésre, én is jó tíz évvel azelőtt kaptam utoljára olyan levelet, ami nem számla volt.

– Reggel nem is jár a posta – mondtam, ahogy belegondoltam, hogy mi mindig délután ürítjük a levélszekrényt.

– Hát éppen ez az! – mondta vidáman, és újabb cigire gyújtott.

– De ki küldhette?

– Nézd, mindjárt vége – bökött a csikkel a monitor felé.

Lassan a szám utolsó dallamai is ellebegtek, majd a képernyő elsötétült, és beúszott egy fehér felirat:

Made by
Jane Mortensen
XOXOXO

– Ki az a Jane Mortensen? – kérdeztem homlokráncolva.

– Marilyn Monroe polgári neve – mondta olyan hangsúllyal, mintha ezt mindenkinek tudnia kéne. – Amúgy Marosi szokta álnévnek használni.

– Ahha... Marosi női néven csinál egy videót, egy ismeretlen lányról, és elküldi neked postán. Nem látom a dolog... értelmét.

– A lány nem ismeretlen – mondta, és az ágya melletti kupacból előhúzta az előző napi újságot. – A neve Orosz Katalin, és tegnapelőtt, hétfőn tűnt el.

Átnyújtotta nekem a Hírlap megfelelő oldalát, és így már beugrott, hogy a cikkben láttam az arcát. A lány tizenhét éves volt, éltanuló, az orvosira akart menni, akárcsak én. Elindult az iskolából tanítás után, de soha nem ért haza. Akkor még nem nyilvánították halottá, csak eltűntként kezelték.

– Rémes – mondtam, és visszadobtam az újságot a szoba azon rendetlen sarkába, ahonnan származott. – Ez még Marosihoz képest is undorító tréfa.

– Undorító, igen – felelte Saci. – De nem hiszem, hogy tréfa. A videóban lévő összes képet lenyomoztam, a Google és a Wolfram keresővel is, de az utolsót egyik sem találta. – Fogalmam sem volt, hogy létezik Wolfram nevű kereső is, de nem szakítottam félbe. – A többi kép mind fent van a neten. Közösségi oldalakról vagy a lány és a családja blogjairól mindhez hozzá lehet jutni, de ehhez az egyhez nem.

Kimerevítette a videót az utolsó képnél, és rögtön éreztem, hogy ez valóban nem olyan, mint a többi kép. Kicsit elmosódott volt, nem voltak rajta Photoshop-szűrők, és a lány nem mosolygott. Mögötte bokrok látszottak, köztük egy gazzal benőtt síremlék, azon túl pedig valamiféle várrom. Az idő előrehaladtával egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem csak a képzeletem játszott velem, amikor félelmet láttam a lány szemében.

– Akkor most mi lesz? Ugye... ugye szólsz a rendőrségnek? – kérdeztem.

– Minek? Nem hinnének nekem, nem néznék ki Marosiból, hogy köze lehet egy eltűnéshez, és egyáltalán magasról tennének az egészre. – Ebben nem értettem egyet a barátnőmmel, de nem ellenkeztem. Amikor így villogott a szeme, mondhattam akármit, nem lehetett lebeszélni a terveiről. – Felismerem a helyet, ahol a kép készült, ez a kisfaludi kastély kertje. Ez itt orosz katonák sírja – bökött a képen a növényekkel befutott kőtömbre a lány mögött. – A birtokot ugyan kerítés veszi körbe, de nem nehéz átjutni rajta. Teljesen el van hanyagolva, nem csak hogy nem lakik benne senki, de lassan romnak is gyatra... Na, Gina, eljössz velem kirándulni?