Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

Születésnap

– Szia, Saci vagyok. Igen, Halmos. Nem fontos, hogy honnan van meg a számod... Ne, ne tedd le! Mert kérni akarok valamit. Nem... nem... dehogy is! Nem zsarolni akarlak, az, ha jól emlékszem, a te asztalod, komolyan, ez csak egy kérés. Egy baráti szívesség, ha úgy tetszik... Jó, akkor ismerősi, nekem mindegy. Semmivel, esküszöm... Hát akkor megoldom egyedül, tudod, hogy menne, de nagyon megkönnyítenéd a dolgom, ha segítenél. Nem direkt ködösítek, csak előbb meg kell bizonyosodnom a diszkréciódról... Jó... Igen, tudom, hogy semmi okod... De figyelj, ha elmondom, mi a helyzet, tuti érdekelni fog. Értem, már mondom is. Éppen egy gyilkossági ügyben nyomozok... – Már a hazafelé tartó buszon ültünk, és eddig is éppen elég nagy feltűnést keltettünk sáros ruháinkkal és Saci hangos telefonálásával, de erre már szó szerint az egész busz minket figyelt. – Ne... most... ne nevess ki, jó? Ez egy nagyon komoly dolog. Találtunk egy lányt felakasztva a kisfaludi kastélyban, és azért számítok a segítségedre, mert a lány a ruhái alapján goth, talán ismered is... Meg se fordult a fejemben, hogy közöd lenne a dologhoz, de most, hogy mondod... Ne tedd le, csak vicceltem! Abban viszont biztos vagyok, hogy ismersz olyat, aki ismerheti az elkövetőt... Nem tudnád valahogy elintézni, hogy beszélhessek pár barátoddal? Nem zaklatni akarom őket, csak megkérdezni, hogy ismerték-e a lányt... Esküszöm, semmi bajt nem fogunk... Oké... Hű, ez hatalmas szerencse. Köszönöm, akkor ott találkozunk. Viszlát, Írisz. – Kinyomta a telefont, azzal hozzám fordult. – Remélem nincs más programod estére.

Barátnőmnek tekintélyes méretű ruhatára volt, és ha a hóbortjai úgy kívánták, sok mindennek tudta álcázni magát. Úgy hitte, hogy az emberek sokkal szívesebben elegyednek szóba olyasvalakivel, akinek hasonló az öltözködési stílusa, mint a sajátjuk. Saci ezért leopárdmintás harisnyát és bőrmellényt húzott, amikor azt akarta kideríteni, melyik punk lopja el a vásárlók mobiljait a McDonalds-ból, kopogós bőrcipőt és fehér, hímzett pólót viselt az eltűnt néptáncos ügyénél, és kockás inget és vastag keretes szemüveget vett fel, amikor az után nyomozott, hogy ki hackelte meg a suli digitális naplóját. (Egyébként mindegyik fent említett ügyet sikeresen megoldotta, és egyszer talán jut időm leírni a történetüket.)

– Goth ruhám nem sok van – szabadkozott, ahogy kettesével-hármasával dobálta ki a holmijait a szekrényből. – Még egyszer sem kellett elvegyülnöm közöttük, maguknak való, de többnyire békés népség. Na jó, Írisz nem egészen... – Az egyik polcról kirángatott egy fekete szoknyát, ami sodorta magával a rekesz teljes tartalmát, és felém hajította a ruhadarabot. – Írisz teljesen más lapra tartozik, de legalább ismer embereket. Vedd fel – mondta, és a kezembe nyomott egy pár harisnyát és valami blúzt is. – Nincs sok időnk, és még ki is kell fesselek. Ötre teára vagyunk hivatalosak!

Ezen valamiért jót kuncogott, és ő is vetkőzni kezdett.

A végeredmény Saci szerint „nem is lett olyan rossz", szerintem viszont úgy néztem ki, mint egy fekete bohóc. A szemem körül monoklinak is beillő feketeség, a számon sötétvörös rúzs, és igaz, hogy a hosszú, szűk szoknya, kényelmetlenül magas felvágással és a vörös csipkés fűző éppen az én méretem volt, valahogy mégse tűnt úgy, hogy passzolnak rám. Nem mintha a barátnőm olyan rosszul sminkelt volna, nem is tudom, talán az olajbarna bőröm miatt emlékeztetett az összkép egy vézna, gyászoló olasz háziasszonyra, Sacin viszont egészen természetesen mutatott a jelmeze.

Ilyen szerelésben baktattunk végig a belvároson, és valószínű nem így volt, mégis úgy éreztem, hogy az utcán mindenki engem bámul. Végül öt után tíz perccel érkeztünk meg a Vadászkürt borozóhoz, ahol Saci gyakran megfordult a nyomozásain kívül is. A hely éppen arról volt híres, hogy sok alternatív ember járt oda, így ahogy fölmentünk a teraszra, rögtön nem voltunk olyan kirívóak.

– Menj csak be – intett az ajtó felé. – Én még elszívok egy cigit. Írisz már fent van - elvileg.

Bent idegesen intettem a pultosnak, aki egy pillantást sem pazarolt rám - minden nap egy tucat hasonló lánnyal találkozhat, szóval ez érthető -, és fölmentem az emeleti terembe vezető lépcsőn.

A helységben körben a falakon billiárdozó félmeztelen nőket ábrázoló fotók voltak, és elég félhomály ahhoz, hogy ne találjam meg azonnal Íriszt. A zenegépből Apocalyptica üvöltött, a körülötte ácsorgóknak föl se tűnt, hogy ott vagyok, a két csocsózó fiú is csak egy pillanatra fordult felém, majd folytatta a játékot.

– Gina? Nem rád számítottam – mondta Írisz a hátam mögül. A félhomály, a horrorfilmekhez illő csellózene, és az aznap látott dolgok, élen Katalinnal, megtették a hatásukat, és a lány köszönését csak egy apró sikollyal tudtam viszonozni. Ő erre csak kacagva megveregette a vállamat. – Sarolta csak nem azt hiszi, hogy ez valami csapda? Akkor téged küldött előre, hogy belesétálj, mi?

– Csak cigizik odalent – rebegtem. Akkor éreztem, hogy ez egy nagyon hosszú nap volt, és megrémített, hogy még messze nincs vége.

Végül mégis Írisznek lett igaza, hogy Saci felderíteni küldött engem előre. Még lentről küldött egy SMS-t, hogy tiszta-e a levegő, és csak az után volt hajlandó feljönni az emeletre, hogy igennel válaszoltam. Később elmondta, hogy attól félt, hogy Marosit is ott találjuk majd, de, mint kiderült, a fiúnak más tervei voltak.

– Akik itt vannak az emeleten, mind a barátim – mondta Írisz, amikor végre Saci is felért. – Szerencséd van, hogy éppen most ünnepeljük Ábel születésnapját, csak a kedvedért nem trombitáltam volna össze őket. Nem ígérem, hogy bármelyikük is segíteni tud - vagy akar, mindenesetre sok szerencsét.

– Hát jó, akkor veled kezdem. Ismered ezt a lányt? – kérdezte barátnőm, ahogy az orra alá dugta Katalin újságból kivágott fényképét.

– Soha életemben nem láttam. És ha a többiektől is csak ennyit akarsz, most szólok, hogy...

– És tudod, kicsoda Marosi Imre? – vágott közbe Saci, mire Írisznek a torkára forrt a szó. Különös módon komor lett, feketére festett szemeivel gyanakvóan pislogott ránk.

– Ő küldött titeket?

– Nem. Csak azt akarjuk tudni, ismered-e.

– Nem, nem ismerem. Akárkit kérdezel itt a teremben, mindenki azt fogja mondani, hogy nem ismeri. És nektek is csak azt tudom tanácsolni, hogy felejtsétek el azt az embert, vagy legalábbis tegyetek úgy, mintha elfelejtettétek volna.

– Nekünk, azt hiszem, már késő – felelte Saci fáradt mosollyal.