Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

Ábel

Sacival ezután végigkérdeztük az egész társaságot, hogy ismeri-e a képen látható lányt, természetesen éppen elég nagy szünetet tartva két ember között, hogy ne legyünk gyanúsak, és legyen idejük kellően lerészegedni. Értettem Saci taktikáját - nem akarta szóba hozni Marosit, mert egyrészt valószínűleg megijesztette volna vele az alanyokat, másrészt már az is éppen elég információ volt róla, hogy Írisz fél tőle.

Próbáltunk elvegyülni, ami szerintem kiválóan sikerült. Kérdezgették, hogy honnan jöttünk, hogy milyen zenét szeretünk, a két csocsózó fiú kihívott minket egy játszmára, és az egyikük végig engem bámult a meccs alatt két égszínkék szemével. Szerintem hagytak minket nyerni, és miután Saci nekik is megmutatta az újságkivágást - persze azt mondta, hogy a lány az unokahúga -, az egyikük, a szőke meghívott egy boroskólára is.

– Utánozhatatlan vagy, Gina - súgta barátnőm, amikor sikerült félrevonnia. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Hát Ábelről... Oké, neked lassabb a felfogásod. A szőke, kékszemű srác, aki le sem veszi rólad a szemét, az a Kelemen Ábel, akinek ma ünneplik a születésnapját. Te is láthattad, milyen különösen reagált, amikor megmutattam neki Katalin képét...

– Nem vettem észre semmit.

– De én igen! Ráadásul éppen akkor költözött ide Siófokról, amikor Marosi!

– Ezt honnan veszed?

– Facebookról – vonta meg a vállát barátnőm, és visszadugta a mobilját a zsebébe.

– Jó, és mihez akarsz ezzel kezdeni?

– Én? Semmihez. Te viszont megfűzhetnéd, hogy beszéljen. Biztos, hogy ismeri Marosit, és a te két szép szemedért hajlandó is lenne elárulni, amit tudni akarunk. – Ebben egyáltalán nem voltam biztos, és eléggé etikátlannak is tartottam, amire Saci célzott, de mit mondhatnék? Ábel igazán jóképű volt, a lábán vadonatúj, fényes Martens bakancs, szőke haját oldalra fésülve hordta, fekete mellényén egy szív alakú kitűzőt viselt, és ez nem egy romantikus regény, hanem egy detektívtörténet. – Vagy megint bizsereg a morálod? – kérdezte, ahogy látta az arcomon átsuhanó érzelmeket.

– Nem kifejezetten a morálom...

– Akkor itassuk le – javasolta. – Muszáj lesz valahogy szóra bírnunk, de ahogy láttam, egyébként sem fogja vissza magát, szóval csak egy kicsit kéne rásegítenünk... Ehhez mit szól a morálod?

– Már jobban tetszik neki.

Így megvolt a terv. Amíg Saci lement a pulthoz italt rendelni, én kettesben maradtam Ábellel... és nem igazán tudtam a nyomozásra koncentrálni, de azt elmondta, hogy tényleg januárban költöztek ide Siófokról, vagyis Sacinak ebben is igaza volt.

Barátnőm kínosan hamar visszatért, és egy tálcán kilenc felespoharat hozott magával.

– Lányok, ti... ugye... nem akartok leitatni, vagy valami? – rebegte a fiú, és én azt hiszem kicsit túl lelkesen nevettem a reakcióján.

– Dehogyisnem! – felelte Saci. – Tudod, Gina még szűz, neked pedig szülinapod van....

– Hazudik – vágtam rá. – Csak ugrat, Saci mindig ilyen...

– Saci? Úgy érted, te vagy Halmos Sarolta? – kérdezte, és őszintén meglepettnek tűnt.

– Igen – felelte barátnőm óvatosan. – Talán ismersz?

– Nem... persze, hogy nem. – Abból, ahogyan lesütötte a szemét, még számomra is nyilvánvaló volt, hogy valami nem stimmel. Reméltem ugyan, hogy Saci terve sikerrel jár, de eldöntöttem, hogy ha mégsem, akkor a nyomozásra hivatkozva megszerzem majd a telefonszámát.

– Hát, most már ismerjük egymást. Erre iszunk! – mondta barátnőm, ahogy nekem is és Ábelnek is a kezünkbe nyomott egy-egy felespoharat. Koccintottunk, és meglepetésemben majdnem visszaköptem a pohár tartalmát - egyszerű csapvíz volt benne.

– Ó, te jó ég, rumot sörre... – dünnyögte Ábel, ahogy még mindig a töménytől grimaszolt, Saci arcán viszont olyan elégedett vigyor ült, amit csak egy hajszál választott el a gonosztól. Abban egyáltalán nem voltam biztos, hogy barátnőm is csak vizet ivott.

Sacinak végig sikerült úgy rendeznie a poharakat, hogy én csak vizet kaptam, Ábel viszont mindannyiszor fintorgott - barátnőm arcán pedig soha nem is látszott meg az ital, így fogalmam sem volt, ő mit ivott és mennyit.

A harmadik pohár után kezdett feltűnni, hogy Ábelen egyáltalán nem látszik meg az alkohol. Amikor emberi mérték szerint már mindhármunknak részegen kellett volna fetrengenünk a padlón, Saci végül megkérdezte a fiút:

– Hát neked vasból van a gyomrod, vagy mi a szösz?

– Ja, hogy az? Végül is valami olyasmi, ja. Tudjátok, cukorbeteg vagyok, és emiatt nem jut el az alkohol az agyamba... nem tudok berúgni, pont, mint Amerika kapitány... hé, most mi a baj? – kérdezte, ahogy barátnőm alig fékezhető indulattal fölpattant az asztaltól.

– Az égvilágon semmi – sziszegte. Nagyon rosszul viselte, ha nem jöttek be a tervei. – Csak azt hiszem, megláttam ott egy ismerősömet – azzal nagy lendülettel hátat fordított nekünk, és elviharzott.

– Komolyan le akart itatni? Azt hittem, csak viccelt – szabadkozott Ábel. – Ha tudtam volna, hogy komoly, szóltam volna, hogy semmi értelme... De azt mégis megkérdezhetem, hogy miért?

Egy darabig csak bámultam rá, félig ijedten, de inkább bűnbánóan, teljesen átérezve a helyzet komikumát és sablonosságát, majd nem bírtam tovább, és kirobbant belőlem a nevetés.