Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

A levél

Másnap esett az eső. Anyukám keltett fel reggel hétkor, hogy hallotta a rádióban, hogy az iskola aznap zárva tart, és nem tudom-e, mi az oka, de nemmel feleltem neki. Ne akartam hajnali hétkor feldarabolt táncosnőkkel foglalkozni, de örültem, hogy felkeltett, mert félálomban vízben úszkáló ruhacsomókat bámulni sem volt túl megnyugtató.

Éppen kávéztam, amikor megcsörrent a telefonom, én pedig ugrottam, mintha rugó lökött volna, mert azt reméltem, Ábel lesz az. Az éjszaka folyamán körülbelül harmincszor próbáltam hívni, de mindig csak a géphang felelt, hogy „A hívott szám átmenetileg nem elérhető. Kérjük, ismételje meg hívását később".

De nem Ábel volt az, hanem Saci.

– Át tudnál most jönni? – kérdezte olyan hangon (és olyan udvariasan), hogy azonnal tudtam, hogy valami baj történt. A legrosszabb, ami megfordult a fejemben az az volt, hogy talán Marosi egyszer csak megjelent Saci szobájában - de még ez a lehetőség is klasszisokkal jobb lett volna annál, mint ami valóban történt.

Kedvetlenül lemásztam két emeletnyit, és az idegességtől szinte dideregve léptem be barátnőm szobájába.

– Ez a reggeli postával jött – mondta kísértetiesen üveges hangon, és átnyújtott egy borítékot, amin az én nevem állt, de alatta a Halmos család címe.

– Miért nem bontottad ki? – értetlenkedtem, de Saci nem válaszolt, nem is nézett a szemembe. Ahogy átvettem a borítékot, éreztem, hogy egy körülbelül három centiméter átmérőjű, kerek, lapos tárgy van benne, de nem gondolkoztam el rajta, hogy mi lehet az. Egy kis ideig még vártam, hátha barátnőm belekezd egy tőle megszokott monológba, amiben rávilágít, hogy mi van a borítékban, és ez miért roppant logikus, de nem tette.

Elég ügyetlenül sikerült csak feltépnem a borítékot, ezért a kerek tárgy kiesett belőle, de a föld felé félúton elkaptam, és közelebb emeltem, hogy jobban szemügyre vehessem...

... és a kezem erősödő remegésétől majdnem újra elejtettem a kitűzőt.

A tárgy egy kitűző volt, ami egy szívet ábrázolt, jobban mondva egy szív alakúra rajzolt pentagramot, egy zenekar logóját. Az ábra felét azonban eltakarta valami sötétvörös, még mindig ragacsos anyag.

– Ez vér – suttogtam, és Saci bólintott.

Természetesen felismertem, hogy a kitűző Ábelé, éppen az, amelyiket a szobámban hagyott, és nem volt kétséges az sem, hogy az anyag vér - de nem voltam eléggé magamnál ahhoz, hogy ezt a két információt összerakjam. Mint a funkcionális analfabéták, vagy amikor az ember szinte a végtelenségig kimerül, láttam én a betűket, egyesével föl is fogtam, hogy ez a H, ez az A, ez az L, az az O, azok pedig amott alighanem T betűk, csak összeolvasni nem voltam képes, hogy „halott".

Saci pedig szó nélkül, türelmesen várt, hogy belém villanjon a felismerés, pedig sem a türelem, sem a várakozás nem volt az erőssége.

– Nem igaz – mondtam hiányos öntudatom minden meggyőződésével. – Nem hiszem el. Nem halt meg.

– Gina...

– Az nem lehet, ugye?!

Újra a boríték után kaptam, hátha van benne még valami, valami nyom, esetleg egy cetli Marosi kézírásával, hogy „jó vicc volt, mi?", végül is április elseje volt, vagy nem is tudom, mire számítottam.

Cetli valóban volt a borítékban, de a kézírás hozzám tartozott. A naplóm kitépett lapja volt, amire a telefonszámomat körmöltem - a hátoldalon pedig ugyanazzal a ragacsos anyaggal felírva: „XOXOXOHS1"

– Technikailag lehetséges – kezdte Saci furcsán búgó hangon –, hogy még él. Egy kitűzőt akár álmában is elvehetnek az embertől, vagy véletlenül leeshetett, a vérről pedig nem tudhatjuk biztosan, hogy kié. Mindazonáltal...

– Ezt megnyugtatásnak szántad?! – kiáltottam. Azt hiszem akkor kezdtem el felfogni, mi történik - és hogy Saci mindezek ellenére milyen átkozottul érzéketlen. – Mert nem működik.

– Csak tényeket közlök.

– Picsába a tényekkel, Ábel bajban van. Meg kell keresnünk, mert ha a leghalványabb remény is van, hogy még...

– Nem hiszem, hogy van.

– Nem érdekel, mit hiszel!

– Nem küldte volna el a kitűzőt, ha még lenne remény. Nem dicsekedne, ha nem lenne biztos, hogy vitte a bábút...

– NE MONDD EZT! Ne beszélj így, ez nem... sakkjátszma, vagy mittudomén...

– Bocsánat. De Gina, nagyon kérlek... csak... – Akkor először nézett a szemembe, és megrémített vele. Saci soha nem volt az az érzelmes típus, és most sem láttam túl sok mindent a szemében, de ami ott volt, az nagyon hasonlított az eszelős örömhöz. – Nemsokára megoldom az ügyet, hinned kell nekem!

– Ez nem egy verseny, nem rejtvény, amit meg kell fejteni, ez nem csak egy játék! A fenébe is, Saci, emberéletekről van szó! – kiabáltam. Biztos voltam benne, hogy az anyja is hallja, de nem tudott meghatni. Csak Ábel járt a fejemben.

– Ide figyelj! Nekem csak egy dolog számít: hogy megoldjam az ügyet, ha lehet, hamarabb, mint a rendőrség, és hogy visszadugjam Marosit oda, ahonnan jött. Ez igenis játék - Marosi-féle, undorító, és halálos, de akkor is csak játék. Nekem legalábbis. Ha közben sikerül megmenteni néhány embert, az csak járulékos haszon, nem az elsődleges cél.

Azt hiszem, ezt azért mondta, mert már sejtette, mi van a dolgok hátterében, és nem csak engem akart megvédeni, hanem nem akarta, hogy a fáradhatatlan, már-már megszállott nyomozását annak lássam, ami valójában volt: elkeseredett kísérletnek, hogy mentse a saját bőrét.

De ezt akkor nem tudtam, de nem is akartam felfogni.

Már nem emlékszem, miket vágtam a fejéhez, de minden káromkodást tőle tanultam, úgyhogy bizonyára nem finomkodtam. Megpróbáltam minden kínomat kiüvölteni magamból, de nem sikerült. Zokogva rohantam el, kezemben Ábel kitűzőjével, ki az esőbe, de nem tudtam merre induljak. Csak amikor a központi park közepéig jutottam, nyilallt belém az érzés, hogy nem csak hogy egyedül vagyok, hanem igencsak védtelen is, és Marosi és a szektája még mindig idekint vannak és Sacira és rám vadásznak. Megöltek két iskolás lányt, megölték a barátomat, Saroltát az őrület szélére kergették (mondjuk ez nem volt nehéz), és a rendőrség nem hisz nekünk.

Szörnyen nyomasztó érzés volt.

Zihálva értem el a városi tavat, és felmentem a hídra, ahonnan megláttuk Reiter Sára maradványait, s csak bámultam a vízbe csapódó esőcseppeket.

Bármennyire is szentimentális gesztus volt, feltűztem a szívem fölé Ábel kitűzőjét, és őszintén nem zavart, hogy az eső a fehér blúzomra mossa róla a vért.

Ott a hídon két fogadalmat tettem. Az egyik az volt, hogy a kitűző ott marad, amíg meg nem halok, ez akár húsz év múlva, akár holnap következik be - sajnos az utóbbi volt a valószínűbb.

A másik az volt, hogy soha többé nem beszélek Halmos Saroltával.