Halmos Saci történetei - A holtak jele {befejezett}

SMS

Talán nem meglepő, hogy egyik fogadalmamat sem sikerült betartanom.

Dél körül keveredtem haza, és csak mozdulatlanul feküdtem az ágyamon, míg anyám haza nem ért - akkor egyetlen köszönésben ki is merült az aznapi aktivitásom.

Nem csináltam semmit, még csak nem is gondoltam semmire - akartam is meg nem is Ábelre gondolni, de nem ment. Úgy éreztem magam, mint egy vízfestmény egy árvíz sújtotta galériában: üresnek és értelmetlennek.

Ilyen álomtalan katatóniában feküdtem úgy este tízig, amikor is kinyílt a szobám ajtaja, és egy fiatal nő lépett be rajta.

Első pillantásra azt hittem, hogy Saci az. Megrökönyödve ültem fel az ágyban, de még ahhoz se volt elég lélekjelenlétem, hogy szidni kezdjem. Aztán ahogy az új testhelyzettől lassan zúgva kitisztult a fejem, rájöttem, hogy a nő nem Saci, habár meglehetősen hasonlít rá. Az orra horgasabb, az arca keskenyebb volt, magasabb is volt, mint barátnőm, és az arcán inkább lekezelő unalom tükröződött, mintsem a Sacitól megszokott várakozás.

– M-m-mina? – dadogtam. Felismertem, hogy a látogatóm Halmos Vilhelmina, Saci huszonkét éves nővére, aki programozónak tanult Pesten, az ELTE informatika karán. – Mit keresel te itt?

– A drágalátos húgocskám rángatott ide, és azt mondta, hogy nem akarsz majd meghallgatni, én viszont minden elérhető eszközzel próbáljalak rávenni, hogy rám figyelj. Megegyezhetünk abban, hogy egyikünk sem akar galibát?

Akárki mástól ez a monológ fenyegetőnek hatott volna, de én tudtam, hogy Mina tényleg csak annyit mond, amit gondol, és soha nincs mögötte semmi más. A nő, amennyi időt szentelt a számítógépeknek és a programoknak, lassan maga is kezdett egy programok által vezérelt számítógépre hasonlítani: gyors volt, pontos, minden esetben elérte, amit akart, de ennyi; semmi sallang, semmi szórakozás, még csak egy icipici megszállottság sem volt benne.

És tudtam, hogy Sacival kölcsönösen ki nem állhatják egymást, így bizonyára jó oka volt annak, ha barátnőm éppen őt küldte hozzám.

– Persze – feleltem.

– Rendben. Saci ezt küldi – mondta, ahogy átnyújtott egy apró, csatos fadobozt, olyanfélét, amit a fiatal lányok ékszeres doboznak szoktak használni. – Azt üzeni, olvasd el, értsd meg, aztán gyere el velem a rendőrségre, és a dobozt is hozd magaddal. Írisz egyébként kint vár a bejárati ajtó előtt.

A Halmos család cselekedeteiben egy idő óta nem kerestem a logikát.

A dobozban egy összehajtott papírdarab volt, alatta pedig jó néhány micro SD-kártya. Széthajtottam a papírt, és olvasni kezdtem Saci kézzel írt üzenetét.

„Kedves Gina!

Tudom, hogy valószínűleg nem értesz meg, és soha nem is kértem, hogy megérts. Mint ahogy most sem kérem a bocsánatodat. Csak annyit kérek, hogy menj el a nővéremmel a rendőrségre, és vigyétek el a memóriakártyákat. Az összes bizonyíték, minden fénykép és hangfelvétel rajtuk van, amire a disznóknak szüksége lehet. Keressétek Váradi Lindát, a rendőrnőt, aki nálunk járt, rajta láttam leginkább, hogy hajlandó lenne hinni nekünk. Hivatkozzatok Udvaros Klaudiára, a helyszínelőre, aki régebben anyám munkatársa volt. Az ő információi igazolják a feltevéseim nagy részét.

A kártyákat Mina egyedül is el tudná vinni, erre gondolom, magadtól is rájöttél. De hidd el, hogy rád is szükség van, te leszel az egyetlen, aki képes lesz első kézből tanúskodni a nyomozásunkról. Ráadásul számodra jelenleg a rendőrség épülete az egyik legbiztonságosabb hely.

Remélem, tudod, mekkora segítség voltál mindig is, és talán nem mindig látszott, de a magam módján kedveltelek. És igazán sajnálom, ami Ábellel történt, de őszintén örülök, hogy nem te voltál a helyében.

Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra, és tedd meg ezt az utolsó szívességet nekem!

Halmos Sarolta

U.i.: Ha még mindig szeretnéd megírni egy könyvben ezt az elmebajt, itt az utolsó részlet. Ma, 21:55-kor kaptam egy SMS-t, ismeretlen számról, a következő szöveggel:

„gyere ki a tetore jatszani - MI"

A következtetést te is le tudod vonni."

Amikor a végére értem, Minára pillantottam, aki viszont csak unottan bámult ki az ablakon a város fényei felé. Kiemeltem az egyik memóriakártyát, és közben igyekeztem nem arra gondolni, hogy mennyire búcsúlevél szaga van az üzenetnek.

Megint Minára néztem, aki erre várakozón emelte rám üveges tekintetét.

– Egyáltalán nem aggódsz a húgodért? – bukott ki belőlem, mire Mina egy mosolyszerű grimaszt produkált.

– Miért tennék ilyesmit?

– Talán mert... – kezdtem az üzenetet lobogtatva, de elbizonytalanodtam. Lehetséges volna, hogy Mina semmit nem tud az egész ügyről? – Mindegy – mondtam végül. – Menjünk.