Story Of My Life

Season 3. Chapter 13. (100.) „El akarom felejteni"

Újabb vasárnap, így újabb rész! Méghozzá a századik rész! Mérhetetlenül hálás vagyok mindenkinek, aki legalább egyszer megnézte a blogom, és elősegítette ezt a majdnem 80K megtekintést! Annyira boldog vagyon és hálás! Nélkületek nem jöhetett volna létre, és most 100. rész sem lehetne. Köszönöm, köszönöm és köszönöm! 

Eme nemes alkalomból pedig Liam- et választottam, hiszen az ő szemszögéből régen volt már rész, így fogadjátok sok szeretett a mi Daddy- nk érzéseit az eddigi leghosszabb fejezetben, hiszen több mint 1200 szó lett!  

A kommenteket és a votokat pedig külön köszönöm! 

Jó olvasást!   

.::Liam Payne::.

Az ébresztőórám hangos csörgésére ébredtem. Felemeltem a fejem, majd visszahanyatlottam a párnára. A telefonom után nyúltam, hogy kikapcsoljam ezt az eszeveszett ricsajt. Miután elhúztam a képernyőn lévő ikont, a mobil hál' istennek elhalkult. Bár legszívesebben még maradtam volna az ágyban, de tudomásul kellett vennem, hogy vár rám az edzőterem. Kikászálódtam az ágyból, majd a fürdőszobában elvégeztem minden fontos tevékenységemet. Röpke negyed óra múlva már vártam, hogy lefolyjon a kávém. Addig felvettem a szokásos edzéshez használt ruhámat. Egy fekete futónadrág, és egy szürkés póló mellett döntöttem. A kávém addigra lefőtt, így a konyha felé indultam. Egész gyorsan fel tudtam hörpinteni, pedig mér meleg volt.

A konditerembe érve először a futópadhoz vezetett az utam. Bár a futás nem volt a kedvenc sportom muszáj volt valahogy bemelegítenem. Nem is töltöttem ott sok időt, körülbelül tíz percig kocogtam. Ennyi szokott lenni nálam a bemelegítő futás is, pont úgy, ahogy az edzés végén a levezető. A futás végére elég hamar leizzadtam, így gyorsan meg is szabadultam a pólómtól. Az egyik akasztóra helyeztem, majd megcéloztam a súlyemelőt...

Két óra múlva léptem be a házamba. A fitneszteremben megtörtént zuhanyzás után otthon csak egy rendes szerkót kellett felvennem. Ma újra találkozok Hope- al, ami egy különös érzéssel töltött el. Boldog voltam? Újra? Már régen nem éreztem ezt az érzést. Melody óta nem voltam szerelmes, nem éreztem ezt a fantasztikus érzést. Hope törte meg a jeget, amiért sohasem leszek neki elég hálás.

Nem akartam nagyon kiöltözni, hiszen csak egy kis városnézést terveztem be a mai napra. Pont ezért valami laza cuccot akartam felvenni, ami nálam annyit jelentett, hogy egy egyszerű kék szaggatott farmer, és egy fekete vastagabb pulcsi. Bár már május eleje felé járt az idő, így Londonban még nem fordult olyan melegre az idő, ezért is döntöttem a vastagabb póló mellett, amelynek gondosan feltűrtem az ujját.

Miután ténylegesen rendbe szedtem magam, a fekete Dodge- omba ülve indultam el, hogy átvágjak a fél városon. Míg az én házam a kertvárosi gazdag övezetben helyezkedett el, addig Hope a belvárosban, a Temze partján elhelyezkedő lakásban lakott. Beletelt körülbelül háromnegyed órába, mígnem leparkoltam a tizenöt emeletes ház parkolójába. Végignéztem a magas épületen, majd sikerült erőt vennem magamon, nagyjából leküzdenem a nyomromban lévő furcsa érzést. Kiszálltam, majd gondosan bezártam az én „kis" Fekete Szépségem. Imádtam ezt az autót, hiszen mégis csak egy Dogde Challenger volt, ami azért eléggé értékes és gyönyörű autónak számított. Tehát volt mit megbecsülnöm rajta. Nyeltem egyet, majd a kulcsot a zsebembe téve indultam el az épület felé. Mikor a bejárathoz értem, a kaputelefon mellett lévő névtáblákat kezdtem bogarászni. Ekkor nyílt az ajtó, majd egy idős hölgy lépett ki rajta.

- Jó napot! Segíthetek?- érdeklődött kedvesen.

- Jó napot! Hope Mideltont keresem!- válaszoltam. A hatvanas évei elején járó nő ajkain egy barátságos mosoly terült szét.