Story Of My Life

Season 3. Chapter 5. (93.) "Hope"

Elérkezett egy újabb hétfő, így itt az új rész! Délután, estefelé talán érekzik a Where Do Broken Hearts Go következő része! Nem is beszélek többet, inkább lássuk a részt, ami nem lett most a legjobb,mde remélem azért tetszeni fog!
Puszancs!

.::Liam Payne::.

Tudom! Most már tudom ki ő! Ő Hope, Grace nővére. Bár még csak egyszer láttam, az is Harry- ék esküvőjén volt, de vajon akkor is ilyen gyönyörű volt?! A ruhája egy kicsit poros lett, amit igyekezett eltüntetni, így egy kicsit elfordította rólam a tekintetét. Végre meg tudtam nézni egy kicsit alaposabban. Barna haja egy kicsit kócosan hullott az arcába, gondolom az esés miatt. Szűk pólója láttatni engedte kerek domborulatát, és meg kellett hagyni jól állt neki a dekoltázs, még ha nem is volt olyan nagy, de formás volt. A pólója leért egészen kerek feneke alá. Szintén formás lábait egy fekete leggingsbe bújtatta, ami piszok jól állt neki. Az arca is szép volt, ám csak hajszálnyi hasonlóság volt közte, és Grace között. Az pedig a szemük volt. Más nem igen egyezett nem rajtuk, vagy talán még a magasságukon lehetett észrevenni, hogy testvérek. Azokba a szemekbe teljességgel beleszerettem, ahogy az ajkaiba is. Arra eszméltem fel, hogy Hope köhintett egyet, mire azonnal a szemébe néztem. Láttam az arcán bujkáló apró mosolyt, amelyet nem tudott elrejteni előlem, az a mosoly pedig engem teljesen levett a lábamról. Annyira édes volt!

- Liam, itt vagy?- legyintette meg a kezét a szemem előtt. Ebben nem is az a legcikibb, hogy észrevette, hogy bámulom, hanem, éreztem, hogy halvány pír veszi célba az arcom. Remélem nem látta meg senki. Hope biztosan észrevette, mert a száján a mosoly lassan vigyorrá nőtte ki magát. Egy kicsit megráztam a fejem, csakhogy kitisztuljon a szemem. Komolyan mondom nem ismertem magamra. Egyszerűen az agyam tele volt mindenféle perverz gondolattal, ami nálam nem volt megszokott. És mindezt ez a lány jelenléte váltotta ki.

- Sajnálom, hogy neked mentem!- magyarázkodtam szigorúan a szemébe nézve.

- Ezt már mondtad!- mosolygott továbbra is. - Egyébként én sajnálom! Én mentem neked!

- Nem történt semmi!- erőltettem én is mosolyt az arcomra, amely minden bizonnyal még mindig elég piros lehetett. Az gáz, ha férfi létemre elpirultam? Ah, dehogy! - Ugye nem ütötted meg magad!

- Nem! Jól vagyok!- mosolygott még mindig, ezzel pedig képes volt elérni, hogy beleszeressek...

- Lenne kedved velem reggelizni?- kérdeztem nagy nehezen, egy kicsit megilletődve. A legnagyobb meglepetésemre Hope egy egyszerű igennel válaszolt, levakarhatatlan vigyorral az arcán.

.::Lily Smith::.

Tudom mire képes Daniell, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy amit mond, azt véghez is fogja vinni. Azt mondta, tönkre fogja tenni az életem, és én hittem neki. Öt évig volt miattam, és Louis miatt börtönben, és bármit meg fog tenni, hogy ezt megbosszulja. Azzal fogja kezdeni, ami nekem a legjobban fáj, az érzékeny pontom. Nem hagyhatom, hogy bántsa a családom. Inkább engem, mint őket. Miért érzem úgy, hogy el akar taszítani Lou mellől? Talán azért, mert ez így is van! Tönkre akar tenni, és ezt véghez is fogja vinni. Abban az egyben biztos vagyok!

Fél órája ment el! Louis még sehol, amelynek most az egyszer szívből örültem. Nem hagyhatom, hogy így lásson! Ilyen összetörtnek és végtelennek. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy ilyen rosszul még talán sohasem voltam. A képek között kutatva azon kaptam magam, hogy sírok. Harry az ölembe hajtotta fejét, mogyoróbarna szemeit pedig rám szegezte. Nem szerette, ha valaki sír. Azonnal a vigasztalására sietett, így történt ez most is. Szükségem volt a kutyám társaságára, ezért is jöttem ki az udvarra egy dosszié kíséretében.

- Nemhagyhatom, hogy bántsa őket!- suttogtam, miközben megsimogattam a kutyám dús szőrét. Bármit megteszek! Tényleg akármit...