Story Of My Life

Season 1. ~ Chapter 9.

Azt a csalódottságot árasztó szempárt sohasem fogom elfelejteni. Annyira rosszul esett, hogy ilyennek kell látnom, de be kellett vallanom magamnak, hogy én okoztam a hibát. Ha nem mondom Harrynek, hogy maradjon velem, akkor talán máshogy végződik a nap.

- Louis!- kiáltottam, mert már be is csapta ma mögött az ajtót. Kirángattam magam a mellettem fekvő fiú karjai közül, mire felült és meglepődöttség tükröződött az arcán. Gyorsan beleugrottam a mamuszomba. Leszaladtam a lépcsőn, Louis már az utcán volt. Mit sem törődve a ruhámmal és a reggeli hideggel szaladtam, hátha még megmenthető a helyzet. – Lou! Várj!

Többször is kiabáltam utána, de ő csak gyorsabban szedte a lábait. Már az utca felénél járt, mikor sikerült utolérnem. Megragadtam a karját.

- Louis! Ez nem az, aminek látszott! Én... - fejeztem volna be a mondatot, ha nem vág közbe.

- Lily! Te ennyire hülyének nézel engem? Bocsánatot akartam kérni, amiért felkaptam a vizet, de te ennyire semmibe vettél, és lefeküdtél Harry- vel! A legjobb barátommal képes voltál megcsalni?

- Te komolyan azt hiszed, hogy képes lettem volna arra, hogy megcsaljalak? Ilyennek ismersz te engem? Képzeld el, hogy amint te elmentél, Harry maradt ott velem! Megnyugtatott. Mellettem volt, amikor te nem!- kiabáltam. Ennyi volt, belelt a pohár, ahogyan a könnycsatornáim is, mert pár könnycsepp hullott ki a szememből. Hogy lehet ennyire gyökér! Képes azt hinni, hogy megcsaltam.

- Szerinted mit higgyek? A legjobb haverommal fekszel az ágyunkban és békésen szuszogtok! Mégis mit higgyek?- üvöltötte. Nem tudtam mit mondjak. Csuklóját kitépte a kezemből. Ismét otthagyott leforrázva. Bár legszívesebben utána mentem volna, de a lábam nem engedelmeskedett. Földbe gyökerezett. Sokáig nézetem Louis távolodó alakját. Már nem láttam. Egyszer egy meleg anyagot éreztem a vállamon, vele együtt pedig egy kezet.

- Gyere! Menjünk be!- hallottam meg egy mély hangot. Harry a vállamnál fogva nem túl erősen rántott a mellkasának. Nem akartam megint Louis miatt sírni, de nem bírtam tovább. Harry mellkasába fúrtam az arcom. Nem tudtam mit kezdeni a torkomat fojtó, szorító érzés ellen. Harry bekísért a házba, majd leültetett a kanapéra. Mellém ült. Meg akart ölelni, de én ellöktem magamtól.

- Harry, menj el!- néztem rá a könnyeim mögül.

- Nem hagyhatlak így itt!- tiltakozott.

- Nem akarlak itt látni! Így is miattad kerültem ilyen helyzetbe!- már a mondat végén zokogtam. Nem tudom, hogy miért Harry- t hibáztatom a történtekért, hiszen én mondtam neki, hogy maradjon itt. A fiú talán jobbnak látta, ha inkább feláll és elmegy. A bejárati ajtó hangosan csapódott be mögötte...