A painter's game - Tom kaulitz

Ne halj meg

"Akarod tudni, mi van velem, igen? Te, vagy. Nem törődsz velem, soha nem is törődsz velem. A legapróbb szart sem adod. Hagyd abba, hogy úgy teszel, mint te, Tom" - mondtam rekedten az én hangomban.

Szótlan volt. Kezei ökölben.

"Elhagytál engem, azt hitted, hogy valamit rosszul csináltam, 3 évig." - folytattam, miközben a szemeim már kikerekedtek.

Tudta, hogy Kitről beszélek.

A szeme meglágyult. De nem a jó értelemben.

Továbbra is engem nézett.

– Muszáj volt, mindenkinek megvan az oka. Mondta.

Az arca még mindig dühös volt, de egy kicsit szomorú.

- Hagyd abba, hogy úgy teszel, mintha törődnél velem – mondtam, miközben egy könnycsepp hullott le az arcomon.

Lelöktem magamról és megpróbáltam elmenni, de megfogta a karomat.

– Természetesen törődöm veled. Suttogott.

– Akkor viselkedj úgy. - mondtam, és elnéztem a szeme elől.

Kezének tapintása a sebhelyemen megremegett.

– Nincs szükségem a vigasztalásra – mondtam, és próbáltam kiszabadulni a szorításából.

– Ne csináld ezt magaddal, Eselin. – mondta, és megpróbált a csapdájába csalni. Ez az édes hang mindig tett velem valamit, átvert.

Minden forgott körülöttem. A fejem könnyűnek éreztem. Megint volt az a bizsergés, amit kerestem.

Mindkét kezemet a karjára ragadtam, és megpróbáltam elvenni magamtól az érintését.

– Szállj le rólam, köcsög! Sikítottam.

Nem válaszolt. Csak egyre közelebb tartott hozzám.

Valahányszor közelebb tartott hozzám, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, nehezen veszeklevegőt, mivel most egyértelműen megbotlottam, minden forog, és nem tudtam különbséget tenni a valósággal.

Tom arcára néztem, amely minden alkalommal megváltozott, amikor ránéztem. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös-e vagy aggódik.

Hallottam a hangját a fülembe suttogni.

– Most vigyázni fogok rád. Édes, ártatlan hangja.

De rögtön utána

"Olyan kibaszott értéktelen vagy, hogy nincs senkid szánalmas ribanc" - visszhangzik a fejemben a kísérteties hangja.

"Mit?" Válaszoltam. Nem tudva, mit mondott valójában.

A padlóra lökött, amitől elestem, és a hátamat az ágynak ütötte.

Amikor kinyitottam a szemem, Tomot láttam a testem fölött. Mit akart tőlem.

– Ha ennyire értéktelen vagyok, miért tartasz itt? képes voltam kiabálni.

"Hogy érted azt, Eselin? Azért vagyok itt, hogy segítsek" - mondta.

Már nem tudtam mit mondani. Semmi értelme nem volt. Meg tudtam ragadni a pirulaüveget. A számba vettem az utolsó tablettákat, véget akartam vetni mindennek. Hogy ez az üres lyuk eltűnjön, hogy minden elcsendesedjen.

nyeltem még egyet. Úgy feküdtem le, hogy az üveg kiesett a kezemből. Mielőtt minden elsötétült. Csak Tom nevetését hallottam. 

________

Bill PoV.

Eselin éppen most ölte meg Katie-t. Egyáltalán nem szerettem Katie-t. De amikor láttam, hogy Eselin ott ül a vérével a kezén, megrémültem. Még soha nem láttam őt gyilkosnak. Tudtam, hogy ő sem gyilkos, csak nem számítottam rá. Olyan sokkoló volt. Megszoktam, hogy Tom embereket öl, de Eselin?

Meg akartam neki bocsátani, de időre volt szükségem.

Kint ültem, és cigarettázom. Azon gondolkodom, mit kellett volna tennem. Eselint ilyennek látva nagyon elgondolkodtattam.

Hirtelen hangos zajt hallottam az emeletről, mintha valaki elesett volna. A francba, mit csinált most Tom? Nem bírtam látni, ahogy Eselin a fürdőkádon fekszik, és a csuklóján ismét Tom miatt csordogál a vér, egyszerűen nem tudtam. Fáj a testem attól az érzéstől, hogy megint így bántja.

Elkezdtem felmenni a lépcsőn fel a második emeletre.

Tom találkozott velem, aki éppen becsukta az ajtót. Felvettük a szemkontaktust.

"Mi történt?" Megkérdeztem.

– Ne aggódj. Válaszolt.

"Hol van Eselin." mondtam

– Most alszik. mondta. Nézz rám.

Közelebb mentem, mert ki akartam nyitni az ajtót.

- Miért aggódsz érte ennyire? - állított meg.

"Mert kibaszottul öngyilkos akar lenni" - mondtam neki, hányszor kellett ezt mondanom, hogy átjusson a fején.

– Megvan, ellenőrzés alatt. Kiabált.

Ellöktem az útból, tudtam, hogy mérges lesz, de látnom kellett.

Kinyitottam az ajtót.

A szívem összeszorult.

A teste az ágyon feküdt. Egy üveg tabletta feküdt a kezében. Arca zsibbadt, teste gyenge. Kikerekedni kezdett a szemem a félelemtől. Megpróbálta megölni magát, és Tom semmit sem tett, hogy megmentse. Gyenge testéhez rohantam, miközben felemeltem.

Kiabáltam, hogy ébredjen fel, minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam gondolkodni.

Vonszoltam a testét, a nevét kiáltozva.

"Esellin! Ne halj meg." Ordítottam, miközben könnyek hullottak az arcomra.

Arcát figyelve megfájdult a testem a félelemtől. Azt hittem, ha nem segítek neki elég hamar, meghal.

Annyi tablettát vett be.

Bekapcsoltam a zuhanyt, magamra fektettem, miközben két ujjamat lenyomtam a torkán, és azt akartam, hogy hányja a gyomrába hullott tablettákat.

– Kérlek, ne halj meg Eselin. – csattant fel a hangom a könnyektől.

Nem tudtam elviselni a halálát.

– Ne halj meg rajtam, Eselin! Sikítottam. Abban a reményben, hogy felébred és kihányja a tablettákat.