A painter's game - Tom kaulitz

Újra a pokolban landolni

Kinyitottam a szemem.

Az egész testem gyenge volt és hideg volt. A szemem lógott és fájt. homályos volt. Amikor felültem, úgy éreztem, összeesek. A testem hideg volt és nehéz. Olyan érzés volt, mintha felébredtem volna a halálból, nem, már halottnak éreztem magam.

A kezeimre néztem. Sápadtak és hidegek voltak. Körülnéztem és észrevettem, hogy a szobámban vagyok. Kikerekedett a szemem, és éreztem, ahogy egy hideg könnycsepp végigfut az arcomon. Az utolsó dolog, amit az összeesés előtt láttam, egy furcsa férfi volt rajtam. Még mindig éreztem érintését a bőrömön. Összeroskadtam az ágyamban, miközben zokogtam. Fogalmam sem volt, melyik nap van vagy hol vannak. Nem láttam Tomot, mióta Bill mellett ült és ivott.

Nem tudtam abbahagyni a sírást, mert az egész testem fájt. Átkaroltam a lábam és sírtam.

Úgy éreztem, újra össze akarok esni. Érezni a fájdalmat és eltűnni.

Nem tudom, mi a rosszabb, ha úgy érintenek meg, ahogy senki sem akarja, vagy a nyomok, amiket hagy maga után, a kezek, amelyeket a combjaim között érzek, amikor már nem tudnak ártani nekem. El akarom felejteni, de nem megy. Hogyan tudnék elfelejteni valamit, amit kifaragtak a bőrömbe. Azzal a céllal, hogy örökre megmaradjon.

Valami eltört bennem. És nem lehetett meggyógyítani.

A bőröm érintésének fájdalma soha nem múlik el. Soha nem lehet törölni.

Hallottam, amint valaki felment a lépcsőn.

Lassan felnéztem, miközben a könnyek végigcsordultak az arcomon és a kezem a lábam körül.

Láttam, hogy Bill liheg. Kezei a száján voltak, miközben szemei ​​könnybe lábadtak attól, hogy meglátott engem.

Örültem, hogy láthattam. De nem tudtam reagálni. Nem tudtam mosolyogni vagy megmozdulni. Csak sírtam, nem tudtam abbahagyni.

Liheget, ahogy közelebb jött.

- Istenem, Eselin... - zokogott.

Odalépett hozzám, mert nem tudta, mit mondjon.

Könyörgő szemeimmel felnéztem rá, nem bírtam tovább, a fájdalmat.

"Annyira örülök, hogy életben vagy..." - mondta, miközben jött egy ölelésre.

Meghátráltam, de mielőtt bármit is mondtam volna, a karja az enyémet ölelte.

Nem tudtam miért, de az érintése megfájdult. Nem róla volt szó. Nem tudtam elképzelni, hogy valami újra megérintsen.

Észrevette, hogy nem szeretem, elszomorodott arccal elhúzódott.

Rosszul éreztem magam, amiért nem fogadtam el az ölelését.. Meg akartam ölelni, de nem tudtam. nem akartam.

"Hálásnak kell lennem.. hogy túléltem ezt..." sírtam. Nem rá haragudtam, hanem magamra.

A szavaimat látva felcsillant a szeme.

"Az élet talán nem egy trófea a túlélésért, de. Megérdemled, hogy szeressenek, és úgy érzem, hogy meg fogom oldani ezt, nem tudom, mit mondjak, de tudom, hogy itt akarlak, velünk. " – mondta, és próbált vigasztalni.

Megpróbáltam újra elmosolyodni, de nem volt ugyanaz. Megvigasztaltak a szavai, nagyon sokat jelentett nekem. De homályos volt az agyam, hogy befogadjam.

Boldog voltam, hogy ott vagyok Bill, biztonságban. De erről Tom is eszembe jutott.. ahol Ő volt?

– Vigyél el Tomhoz, Bill, látnom kell. El kell mondanom neki! Ki tudtam engedni a zokogásom alatt.

- Nem... nem tudom hol van.. nem mondta el – mondta aggódó arccal.

Mit értett azon, hogy nem tudja.. Látnom kellett! Azt gondoltam. Nem haragudtam Billre. Csak úgy éreztem, látnom kell őt.

Egyre jobban aggaszt a gondolat.

A vállára tettem a kezem, ahogy felkeltem. Érzem a testem súlyát, és remegő a lábaimban. Fájók és gyengék voltak.

Megfogta a karjaimat, miközben felsegített.

Sírni akartam a fájdalomtól, de összeszedtem magam.

Gyorsan a gardróbhoz mentem és kerestem valamit, amit felvehetnék. Megragadtam egy nadrágot és inget, amit találtam. Feltettem őket, ahogy a bőrömet érintették. Az anyag durva volt, és összeborzongtam attól, hogy éreztem a testemen.

Mielőtt lesétáltam volna a lépcsőn. Megnéztem Billt.

"Köszönöm." Suttogtam.

Bólintott és elmosolyodott.

Lerohantam a lépcsőn, hogy találkoztam Maryvel. Az arca megdöbbent, amikor meglátott a lábamon, élve.

– Jaj istenem.. Jól vagy? Kérdezte.

– Meg kell találnom őt. - mondtam, mielőtt a folyosó felé rohantam volna. Nem figyelt arra, amit mondott. Az agyam csak Tomra koncentrált.

"Várj! Eselin!" Felsikoltott, de már kint voltam az ajtón.

Hideg és köd volt odakint. Fogalmam sem volt, hány óra van, de nem is érdekelt.

rohantam a garázsba. A kocsija eltűnt. A piros.

Volt ott egy fekete autó, sejtettem, hogy Billé. Kinyitottam az ajtót, miközben beugrottam a kocsiba. becsaptam az ajtót.

A kocsi kulcsa már bedugva volt az autóba, ez megkönnyítette a dolgát. belélegeztem.

Még mindig éreztem az illatát. Sóhajtottam és elindítottam az istenverte autót.

Szívdobbanással elhajtottam. Az elmém homályos volt, és nem tudtam abbahagyni az aggódást. Fogalmam sem volt, hol lehet. Nem az útra koncentráltam, csak Tomra.

Figyelmen kívül hagytam az összes Stop táblát. Csak őt akartam megtalálni. Eszembe jutott az út a klubba..

A szívem hevesen dobogott, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá.

Lelassítottam, amint odaértem. Láttam, hogy nyitva volt. A szívem ugrott, ahogy az érintésre emlékeztetett. A fájdalom. Mély levegőt vettem, miközben közelebb léptem az ajtóhoz.

A kezem most már majdnem hozzáért a fogantyúhoz. Remegett a kezem, nem voltam kész.. Nem voltam kész arra, hogy újra bemenjek arra a helyre. Túlságosan emlékeztetett.

De a kezem elérte a fogantyút. megfordítottam.

Kinyitottam az ajtót.