Kit

111 5 2
                                    

Anglia 2007

(Felelősség kizárása: ez egy kitalált történet, szóval ne támadj azzal, hogy Tom nem nézett ki valamire 2007-ben, én találtam ki!!(vagy is az író))

Nemrég kezdtem el a középiskolát. Új kezdet mindenből. Én is épp most töltöttem be a 16. életévemet, tehát idősebb voltam. Szenvedélyem a rajzolás volt, de küzdöttem vele, szerettem volna eladni az alkotásaimat, de ez nem volt olyan egyszerű.

A középiskola elég nagy volt, és sok diák járt oda. Nem ismertem senkit, így egyedül kellett lennem. Mindenhol diákok voltak. Nem voltam túl izgatott, hogy barátokat szerezzek. Az emberek nem igazán szerettek engem, és én sem szerettem őket.

Az egyetlen osztály, ami igazán érdekelt, a rajz volt. Olyan békés volt. Elvitt a problémáimtól. Apám alkoholista volt, és anyám nem próbált segíteni neki. Amikor rajzot készítettem, minden stressz eltűnt. A rajztanárom nagyon szerette a munkáimat, az iskolában kirakta őket. Bár nem szerettem őt. Nem próbált segíteni a diákjainak, csak azért volt ott, hogy fizetést kapjon, és úgy tegyen, mintha szar lenne. Többször megkérdeztem tőle, hogyan szerezhetnék pénzt az alkotásaimból, de ő csak elsöpörte.Egyik nap átsétáltam a folyosón. Egy magas, rövid barna hajú srác megnézte a festményeimet. Nem tudtam, hogy tudja-e, hogy ki vagyok, de nem számított. Valahányszor elmentem mellettük, megnézte és megcsodálta őket.

Egy nap suli után kimentem az ajtón a parkolóba. Mielőtt a fal mellett sétáltam volna, éreztem a cigaretta szagát. Figyelmen kívül hagytam, tovább sétáltam, és ott megláttam a fiút. Egyedül dohányzott. A szemei ​​sötétek voltak, a mi szemünk pedig össze volt zárva. Rám nézett és kinyitotta a száját.

– Eselin, igaz? – kérdezte tőlem, miközben a kezei között tartotta a cigarettát.

"Igen? Ki vagy te?" – kérdeztem a fiút.

Közelebb ment

– Kit vagyok, láttam az alkotásaidat, tehetséges vagy. Ő mondta nekem.

Annyira hízelgettem, ahogy elmosolyodtam

- Ó haha ​​igen, köszönöm - válaszoltam.

A mosolya olyan édes volt.

„Gyere, megmutatom a munkáimat, csak kövess” – mondta Kit.

Haboztam, de tudtam, hogy az iskolában kamerák vannak, így ha o eltűnik, a rendőrség tudni fogja, ki az.

Követem őt, sétáltunk pár percet az úton. Sétált egy kicsit az erdőbe, és ott volt egy régi fészer. Kinyitotta, és mindenhol vászon volt benne. Tele színekkel. Lihegtem és besétáltam. Megmutatta a művét, és elmagyarázta a mögöttes jelentést. Órákig beszélgettünk és lógtunk, olyan kedves és édes volt. Megértett engem. Még senkivel nem éreztem ilyet. Azt mondta, hogy iskola után megtanítani árulni és rajzolni. 2 évvel volt idősebb nálam és még iskolába járt. Mindig hülyének éreztem magam, amiért nem értettem a dolgokat, de ő éreztette velem, hogy számítok. Nem tartott engem furcsának vagy ostobának.

Iskola után minden nap a fészeréhez sétáltam, ha festenénk és beszélgetnénk. Az én menekülésem volt. Soha nem akartam hazamenni. Vele akartam lenni az idők végezetéig.

Az iskolában is elkezdtünk lógni, amikor csak lehetett. Ő várna engem, és én is várnék rá. Valahányszor megölelt, olyan biztonságban éreztem magam. Mielőtt észrevettem volna, egy éve barátok voltunk. Már nem járt abba az iskolába, de még mindig ott volt. Ő volt az a személy, aki megtenné hallgat, ahogy az életemről beszélek. Ő volt az, aki biztonságban tartott. Nem sokat tudtam Kitről, egyedül élt, és soha nem beszélt a családjáról. Pedig elég gazdagnak tűnt. Szép volt a háza és a ruhája is, de nem szeretett ezzel dicsekedni.

Egy nap egy sziklán ültünk, és szokás szerint beszélgettünk. Gyakran előhúzott egy cigit és elszívta. Adott nekem is, és csak ült és nézte a vizet. Nevettünk, közelebb álltam a sziklához. Tettem egy lépést, és a kövek eltörtek, megbotlottam. Leestem, de mielőtt bármimet is megütöttem volna, Kit megragadta a karomat, és újra felhúzott. Lihegtem és remegtem, ahogy közel voltam a halálhoz. A karjaiban tartott, én pedig erősen tartottam. Puha volt és édes. A cigaretta illata mindig boldoggá tett. Mert róla jutott eszembe.. Kit.

Felnéztem a szemébe, és mielőtt észrevettem volna, csókolóztunk. Puha ajkai az enyémhez simultak. Mosolyogtunk és csak ölelkeztünk pár percig. Megmentett engem. Annyira beléestem, hogy szó szerint ő volt álmaim embere. Hideg keze az enyémhez ért.

Minden nap lógtunk, azt hiszem, ő volt a barátom. Mi nem csináltunk normális dolgokat, a partnerek csináltak, csak kitalált. nem akartam vele szexelni.. még. Nem tudtam, mit érez ezzel kapcsolatban. Ő nem nagyon szerette kimutatni érzelmeit. Tudtam, hogy Kit sérült gyerek, de nem ismertem a történetét. Volt még mit beszélni vele. De szerettem őt, valójában szerettem. bármit megtennék érte. kötődtem. Nem gondoltam senki másra, akivel életem hátralévő részét le fogom tölteni.

Segített feltölteni az összes művészetemet, hogy az emberek vásároljanak, kerestem egy kis pénzt.

Én már 17 éves voltam, ő 18, mindig együtt voltunk, írok róla a naplómba.

Egy nap, amikor bekopogtattam a fészerébe, nem volt ott. Szokatlan volt, mindig ott találkoztunk. Körülnéztem, majd bekopogtam a házába. Nincs válasz. Mindenhol körülnéztem. Nem találtam meg. Már nagyon aggódtam. Benéztem az iskolába, de nyilvánvalóan nem volt ott. Megkérdeztem mindenkit a környezetemben, de senki nem tudott semmit. Teltek-múltak a napok, és egyre jobban aggódtam. Nem tudtam, mit kezdjek nélküle. Mindig velem volt.

Napok teltek el, és csak az ágyamban feküdtem. Azt hittem, elszökhetett. Nem tudtad miért. Amikor valaki kopogtatott az ajtón. Gyorsan felkeltem az ágyamról és az ajtóhoz mentem. Kit volt az? Otthon volt? Azt gondoltam. Kinyitottam az ajtót és odakint rendőrök álltak. Megdöbbentem, ahogy én is rájuk néztem. 2 volt belőle. – Te vagy Eselin Novak? – mondta az egyik rendőr.

"I-igen? Valami baj van.." kérdeztem tőlük.

A rendőrők egymásra néztek, mély levegőt vettek, mielőtt válaszoltak volna.

"Kit Spencert tegnap este holtan találták egy parkolóban.. fejbe lőtte magát, és nem tudtuk megmenteni. Sajnálom a veszteségét" - mondta a rendőr, mielőtt elment.

A szívem megdobbant, és csendben álltam ott. Hogy tehette ezt. Miért?. Leültem és könnyek folytak végig az arcomon. Az én hibám volt. Ha vele lennék, megmenthettem volna. Miért ölte meg magát.. Segíthettem volna neki a problémáin. Mély depresszióba estem, és nem akartam kimenni a szobámból. Apám csak rontotta a helyzetet a haragjával. Megütne anyát és engem. már nem érdekelt. A fényt elvették tőlem. A halál győzött. A szikra eltűnt. Benéztem az ágyam alá, és kivettem néhány tablettát. Sírtam és sírtam, miközben lenyeltem mindenféle tablettát. Nem számított, hogy milyen. Csak azt akartam, hogy a fájdalom elmúljon. Mikor lesz vége, gondoltam.

Lefeküdtem, mielőtt minden elsötétült volna. Meghaltam, gondoltam végül. Csend volt és békés.

Hirtelen egy kórházi ágyon ébredtem anyám mellettem.

"Hol vagyok?" – kérdeztem anyámat.

Sírt, miközben szorosan átölelt.

Könnyek hullottak az arcomon. Bassza meg. Nem voltam halott. Nem akartam itt lenni.

Közel voltam a halálhoz, túladagoltam, de anyukám észrevette és bevitt a kórházba, amíg felébredek.

Évekkel később anyukám egyedül Németországba küldött, hogy újrakezdjem a felnőttkoromat. Saját lakásom és új állásom. És itt voltam. Tom Kaulitz elrabolta.

A painter's game - Tom kaulitz Where stories live. Discover now