A painter's game - Tom kaulitz

Fegyverhegy

Az arcom zsibbadt és fáradt volt mindentől. Nem is tudtam, miért folytattam még mindig. Miért harcoltam még mindig. Miért törődtem még mindig azokkal, akik meg akartak ölni, hagynom kellett volna nekik. Nincs itt semmim. Miért voltam még mindig itt.

Az egész testem remegett. Nem tudtam, miért. Sejtettem, hogy a testem feladta.

Bill a piros autó felé húzta a karomat. Nem értettem, hogyan maradt meg benne annyi. Hogy még mindig nem adta fel. Hogy még mindig meg akarta ölni azokat az embereket. Tudtam, hogy sok pénzt fizettünk Marynek azért, hogy megölje ezeket az embereket, de mégis. Volt egyáltalán esélyünk.

Bill kinyitotta az ajtót, és beült.

Becsukta az ajtót, én pedig csak álltam.

Zavartan nézett rám az ablakban.

"Tom, menj be a kocsiba. Meg fogjuk ölni azokat az anyákat."

Kicsit felnevettem.

Átmentem a másik oldalra és leültem.

Nem maradt energiám, de megtettem ezt érte, érte. Leültem és lehunytam a szemem. Szerettem volna elaludni és örökre egy álomba maradni.

Csak az autó zaját és a Bill bőrkesztyűjéből származó zajokat hallottam a kormány elforgatásakor.

Sötét volt és esős volt odakint.

bőrdzseki volt rajtam. A kabát, ami mindig is volt. A kabát, ami emlékeket őriz.

Lefeküdtem, és megpróbáltam elaludni, de lehetetlen. Valahányszor lehunytam a szemem, csak őt láttam.

Az egész világon semmire sem vágytam jobban, mint ő.

Összekulcsoltam a karjaimat, hogy egy kicsit kevésbé érezzem magam magányosnak.

Hallottam, ahogy az esőcseppek az ablakokra hullanak.

Csak újra akartam érezni a szerelmét. Csak újra akartam érezni az érintését. De tudtam, hogy elment.

– Meg fogjuk találni. Oké? Bill halkan mondta.

nem válaszoltam. nem tudtam kitalálni bármi. Úgy éreztem, ha beszélek, sírni fogok. Ez a gombóc a torkomban elakadt.

– Nagyon utálom így látni téged. Bill befejezte.

Tényleg nem akartam, hogy aggódjon értem. Utáltam ezt az érzést. Tudván, hogy az én hibám, amiért aggódik.

Szipogást hallottam tőle.

Aztán kinyitottam a szemem és láttam a könnyes szemeit.

Egész testemben megborzongott, és utáltam látni a könnyeket a szemében.

Mintha egy másodperc töredékére láttam volna a kicsikét a földön ülve, miközben anya megüt.

Látni a gyermeki aggodalmat a szemében, valahányszor szétszakadtam.

Látva a 10 éves Bill sírását értem. Azok a szemek.

– Bill, kérlek, ne sírj. - könyörögtem, miközben felültem.

"Én nem." Elmosolyodott, és letörölte, ami a szemében volt.

– Ne aggódj miattam. Mosolyogtam.

21 évesek voltunk, mégis gyereknek éreztem magam.

Mégis úgy akartam vele beszélni, mintha gyerek lenne, de nem.

És ez megölt, mert tudtam, hogy már nem vagyunk ártatlan lelkek.

Már nem vagyunk 12 évesek, együtt játszunk.