Viszontlátásra

44 2 0
                                    

***

Ha szerettél, miért hagytál el?

Mindig azt akartad mondani, hogy bárcsak meghaltál volna.

Miért tetted meg nekem?

Istenem bárcsak itt lennél, hogy még egyszer festhessek veled, pontosan egy éve, hogy elmentél, és nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolnék rád.

Lehet, hogy nagyon véreztem, de ez nem azt jelenti, hogy soha nem szerettelek, csak azt kívántam, bárcsak tudatnád velem.

Megpróbáltalak elengedni, de mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen, valahányszor azt mondtam magamban, hogy utállak, minden egyes szót megbántam.

Verekedtünk és véreztünk, de megőrültünk egymásért. A szerelem, ami valaha volt, igazi volt, nem?

Annyira bántottál, annyira, hogy véget vettél magadnak értem, és ezt soha nem bocsátom meg magamnak.

Adtál nekem valamit, olyat, amit még soha nem tapasztaltam. Valamit, amit remélem adok neked. Felébresztettél, felébresztettél bennem valamit, annyira vágytál rád, és igazából csak az volt, hogy szeressenek. Bárcsak korábban rájöttem volna. Annyit harcoltál, mégis éltél, de olyan hamar feladtad, nem tudván, mennyi szeretetet tervezek adni neked. Mennyire terveztem a jövőnket, soha nem mondhattam ki utoljára, hogy „szeretlek”, soha nem kellett elbúcsúznom.

Úgy ültem a sírod mellett, mint az elmúlt 730 napban. Minden napra új virágot ültetek, és minden hónapban lefestem az eget. Nézem és rád gondolok. A hideg kőre helyezem a kezem, abban a reményben, hogy valaha újra érezni fogom a melegségedet, még akkor is, ha messze vagy, de tudván, hogy mi volt egykor, az valóság.

Nem tudom visszatartani a könnyeimet, ahogy az érintésedre vagy a hangodra gondolok.

Felültem, amikor elültettem az utolsó virágomat, és úgy éreztem a távolságot, hogy felállok. Nézzük az írott nevét és dátumát. Elvesztem a gondolataimban, nem veszek tudomást semmiről. De aztán egy ismerős hang hallatszott.

– Eselin? A hang suttogta.

Gyorsan rápillantottam és láttam, hogy ki az.

"Bill." - kiáltottam, és eltakartam a számat a sírástól.

Az arckifejezése más volt.

- Azóta nem láttalak... - nyöszörögtem.

Mennyire hiányzott nekem ez a hang. Hogyan emlékeztethetett egy hang ennyire.

Nem tudtam megállni, hogy csúnyán sírjak. Amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam felé.

Megragadtam az akasztóját, és olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. És akkor éreztem, hogy finoman átöleli a karját.

És csak kiengedtem az egészet, minden atomom hiányzott neki. Minden darabom rá várt.

Megfulladva próbáltam letörölni az arcom könnyeit, de nem tudtam megállni.

Elengedtem, de még mindig közel voltam hozzá, miközben megtöröltem az arcom.

Láttam, ahogy visszatartja a sírását.

- Annyira másképp nézel ki - próbáltam mosolyogni, miközben a szemem könnybe lábadt.

- Neked is – mosolygott édesen.

Nevettünk.

- Nagyon hiányzik - néztem fel Billre.

Csak mosolygott vízzel a szemében.

– Bill, költözz vissza, kérlek? Könyörögtem.

Lenézett, nem mosolygott Tom sírjára.

– Nem tehetem, túlságosan fáj. Megfogta a karomat.

2 éve nem láttam. És itt volt.

- Annyira törődök veled - kiáltottam. – Téged sem veszíthetlek el. Könyörögtem.

Most megfogta a kezem.

- Es r... - csattant a hangja. "Régebben nagyon törődtem veled, szerettelek, de túl elfoglalt voltál ahhoz, hogy észrevegyél." Mosolygott.

"Mit?" ránéztem.

Tudtam, hogy nem szeretőknek, inkább plátóinak gondolja.

"Bill én is szerettelek. Sajnálom, hogy ezt nem mutathattam ki..." még erősebben szorítottam a kezem a férfijához.

– Rendben van, egyszerűen nem bírom nézni, ahogy megint szenvedsz. Ő mondta.

– Különben is, ne légy idegen. Mondtam.

Fogtam a kezét, amikor megfordultunk, Tom sírjával szemben.

– Örökké szeretni fogunk, Tom.

***

A painter's game - Tom kaulitz Where stories live. Discover now