A painter's game - Tom kaulitz

A végén minden sikerül

A kezem remegett, amikor megéreztem, hogy a fém a fejemhez csapódik.

– Szóval most már tudod az én kis titkom. – hallottam a hátam mögül visszhangozni ijesztő hangját.

Lassan felemeltem a kezeimet a levegőbe. Nem a saját életemet féltem, hanem Es-t.

– Mi a fenét csináltál vele. Kiabáltam, miközben az üres falat néztem, tudván, hogy ha megmozdulok, meghúzhatja a ravaszt, mert tudom, mit akar tőlem.

Csendes volt, mégis éreztem, hogy mosolya elhúzódik.

– A francért válaszolj! Kiabáltam.

Most hallottam, ahogy halkan nevet.

– Szerinted ez egy játék? Hozzáadtam. Dühös a bosszantó nevetésére.

A halállal játszott.

– Miért hoznád be őt ebbe? Mondtam. Válaszokat akarni.

"Ne játszd a butát Tom. Rohadt jól tudod, hogy te vitted ebbe bele? Ugye." – mondta, és megszúrt.

A szavak pokolian fájtak. De tudtam, hogy csak azt akarja, hogy feladjam. Tudta, hogy bűnösnek érzem magam.

"Tudom, mennyire beleszerettél. Mennyire elgyengültél. Alapvetően összetöröd magad?" Hallottam, ahogy a hangja elhúzódik a hátamon.

– Mindenkinek jobb, ha megöllek. Nekem, Bill, Eselin. Tudod, hogy mennyit tetted ki miattad? Már nem volt gúnynak érzete, csak tiszta igazság.

– A neve nem érdemli meg, hogy a szádban legyen. - kiáltottam most már dühösebben.

– Azt hiszem, igazad van. De soha többé ne használd így a nevét. Éreztem, ahogy remegnek a kezeim, ahogy odalendítettem a karomat, ahol a hangját hallottam. A karom olyan gyorsan és durván lendült, amennyire csak tudtam, és éreztem, hogy a karom durván nekiütközik valaminek. Éreztem, ahogy a könyököm megüti az arcát.

Gyorsan megfordultam, és láttam, hogy sikít, miközben eltakarja az arcát a kezével.

Látta, hogy az orrából csurog a vér.

Ott állt, és felnézett rám, még mindig a kezében a fegyverrel.

– Egy fejbe lőtt lövéstől nem segít a kezed. Elmosolyodott véres keze mögött.

Tudtam, hogy rohadt pszichotikus.

A véres könyökömre néztem, miközben hátráltam néhány lépést.

"Miért harcolsz továbbra is Tomival? Elvesztél." Azt mondta, további lépéseket tesz.

– Kibaszottul ne kerülj a közelembe. - mondtam mozdulatlanul állva, készen arra, hogy bármikor megütjem.

Egyáltalán nem tűnt félősnek, bár vérzett az orra.

– Ne viselkedj olyan keményen, Tom. - mondta elém állva. – Semmi értelme, tudom, hogy érzékeny kisgyerek vagy – mondta mosolyogva.

A szívem most megszakadt, ezt a mondatot már hallottam. Déjà vu.

Ránéztem, és próbáltam visszaemlékezni, hol láttam. Az arca túl ismerős volt.

Az arca valamilyen módon mindig is megindított. Mindig bántani akartam őt. És sosem tudtam miért, de most már tudtam.

– Te a lánya vagy, ugye. - mondtam, és egyenesen a szemébe néztem.

– Ilyen nehéz volt kitalálni? Kérdezte. A háta mögött tartva a karját. Nem mosolygott többé.

Basszus, gondoltam. Azért akart elkapni, mert megöltem az apját. Az apa, aki megölte anyámat, bezárt, és hónapokig Billtt, amikor még gyerekek voltunk. A férfi, akitől megijedtem magamtól.