A painter's game - Tom kaulitz

Sóvárgás

A karjai körülöttem voltak. Utáltam. De nyugodtan feküdtem, remélve, hogy megunja és elmegy, de nem tette, maradt. Tudtam, hogy megint megpróbál becsapni. Csak annyit csinált, hogy az agyammal dugta a hangulatingadozásait. Nem tudtam kezelni.

Elvettem magamtól a kezét, és megpróbáltam felállni. Minden nehéz volt.

Tettem néhány lépést előre, és majdnem elestem, de nem tettem.

Tom felült, miközben minden mozdulatomat nézte.

Visszanéztem rá, miközben hátraléptem és majdnem megbotlottam, mindenem fájt a testemben.

Felállt, és éreztem, hogy a keze megragad.

- lihegtem, amikor véletlenül rátettem a kezem. Felnéztem rá, és elhúztam magamtól a szorítását.

– Nincs szükségem arra, hogy megmentsen, Tom. Mondtam.

- Ó, de te igen - vigyorgott.

Ez a mosoly kísértett.

Közelebb jött hozzám, mert tudta, hogy nem vagyok képes visszavágni. Gyengéden megérintette az arcom, ahogy megremegtem az érintésétől.

Billre néztem, aki figyelte a történteket. Dühösnek tűnt, de egyben aggódónak is. Azon gondolkodott, mit tegyen.

– Rajtam néznek. – mondta Tom, miközben megfogta az államat.

Felnéztem Tomra. Nem tűnt ijesztőnek, tudtam, hogy nem fog bántani, de. Valami nem volt rendben.

– Csak legyen Tom. Bill hangja mondta.

– Nem foglak bántani. - mondta miközben rám nézett.

– Azt hiszem, ezt az ígéretet már elrontottad. - mondtam, és még mindig őt néztem.

Kissé pislogott. Tekintete megenyhült, valahogy szomorú. Mintha ezek a szavak jelentettek volna neki valamit.

Ujjai kissé elszabadultak az államtól.

Sóhajtottam, miközben lenéztem.

Elléptem a szorításától, és a derekamnál tartott, ahogy a fájdalom egyre nőtt. Volt egy fájdalom a torkomban, ami soha nem engedett el, mint én mindenen sírni fog. Olyan volt, hogy minden pofon vagy ütés nem sírtam el, de a szavaknál igen, a szavak fájtak a legjobban.

Elmentem Bill és Tom mellett is. Ügyelve arra, hogy ne nézzek hátra.

Felsétáltam a lépcsőn, még nedves hajammal és törölközővel körülöttem, de ez nem tartott melegen. Csak aludni akartam, annyira fáradt voltam. Fel tudtam menni a lépcsőn, és be tudtam lépni az enyémnek nevezett szobába. Az ágynemű pontosan olyan volt, mint amikor felébredtem. Egy darabig csak álltam, bámultam, gondolkodtam.

Felnéztem a naptárra, láttam a dátumot. 2010. augusztus 5. Hivatalosan egy hónap telt el azóta, hogy elraboltak. Annyi idő telt el azóta, hogy bementem abba a házba, és csapdába estem Tom karjaiban. Nem tudva, mi következik... nem tudva, hogy ő Kit. Nem tudta, hogy pszichotikus gyilkos. És csapdába estem. Bedőltem egy hazugságnak.

Sírni akartam, a torkom fájdalma el akart engedni, de nem tudtam. Szemem száraz és puffadt volt. Nem volt energiám semmihez. Körülöttem minden fekete-fehér volt, ezek a neonszínek eltűntek. Mintha valaki napszemüveget tett volna rám.

Elakadtam, csapdába estem. Én csak valahogy ezt most elfogadtam. Tudtam, hogy élve nem fogok kijutni, azért születtem, hogy itt haljak meg.

Éreztem, hogy a testem nem bírja tovább. Nehéz volt, és hátráltam egy lépést, mielőtt megbotlottam. Mielőtt a földre csapódtam volna, két kart éreztem a derekam körül. Kinyitottam a szemem, és újra láttam azokat a hideg szemeket, Tom.

Nem is érdekelt, hogy visszavágjak, túl fáradt voltam. Nem bírtam tovább ezt. Láttam az arcán, most először aggódott. Nem volt szokásos.

Miért aggódott most értem, csak most, amikor a szétesés szélén álltam.

Felemelt és leültetett az ágy szélére. Ott ültem, miközben egy könnycsepp hullott alá az arcomon. Soha nem akartam ezt. Soha nem akartam a karjaiba esni, hogy elraboljanak és emberrablásra csábítsanak. Beleszeretni csak azért, hogy elhagyjon és újra megjelenjen az életemben. Pokolian fájt.

Éreztem a tekintetét, ahogy engem néz, és figyelte, hogy jól vagyok-e.

Lenéztem. Ahogy egy könnycsepp lehullott az arcomon.

- Mi a baj szerelem... - mondta gyengéden.

"Csak azt akartam, hogy szeressenek..." zokogtam.

Csak azt akartam, hogy szeressen. Hogy a karjait körülölelje, biztonságban, ne féljek tőle.

Szó szerint ő volt az az ember, akiről álmodtam, de amikor Tom megjelent, már nem Kit.

"Hé, ne. Ne pazarold a könnyeidet." – mondta, miközben letörölte őket az arcomról.

Lenéztem róla, mert nem akartam tovább esni a csapdájába. Ettől az érintéstől még jobban fájt a testem. Vágyjon több szerelemre. De tudtam, hogy előbb-utóbb fel fog váltani, és teljesen más lesz.

Utáltam, ahogy éreztette velem.

És tudtam, hogy hülye vagyok, amiért ezt hagytam neki. És utáltam magam ezért. De el tudnék menni.

Még mindig éreztem a tekintetét, ahogy engem néz. Nem tudtam, mit néz, mit tervez, mit akar látni.

"Bámulatos vagy." Suttogott.

A szemem ismét könnyezni kezdett. Miért most megdicsért mindazok után, amit tett.

- Az az igazság.. nem tudtam, hogy ezt hozzád fogom kötni... - folytatta, miközben az arcomat fogta, hüvelykujjával az arcomat simogatta.

Soha nem hallottam még így beszélni, még Kitként sem. Miért csinálta ezt, nem szeretett engem?

Az övére tettem a kezem, és éreztem magamon a melegét. Megfájdul a szívem. Attól féltem, hogy beleszeretek. Valahányszor hozzám ért, fáj és el akartam tűnni, de most, amikor olyan gyengéden megérintett, úgy éreztem, mintha a csillagok táncolnának a bőrömön.

És valahányszor becsuktam a szemem, ő volt az, akire gondoltam. Minden atomom őt akarta valamilyen módon. Vágyott rá. És pokolian fájt, hogy nincs.

Erősen megragadtam a kezét. Bárcsak örökké így tudnám tartani.

Eltoltam magamtól a kezét.

"Hagyd abba, hagyd abba.. nem tudod mit mondasz." Mondtam.

– Ne felejts el mindent, amit tettél. zokogtam.