𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ４７ɞ

A forró bögre felmelegíti jéghideg kezeimet, s hiába érzem, hogy éget, nem teszem le az előttem leledző dohányzóasztalra. A kiskanállal generált apró örvényt szemlélem, s a tea sötét színében meglátom a tükörképemet – amitól legszívesebben elrejtőznék. Jeongin szavak nélkül figyel engem. A halk lélegzetvételünk, s az akváriumban úszkáló halak zavarnak csupán bele a békés csendbe – a legjobb barátom türelmesen várja, hogy a hangom is társuljon ezen zajokhoz.

Jeongin elhelyezkedik picit kényelmesebben a földön. Engem vizslatva halványan elmosolyodik. – Barkochbázzunk? – próbál humorizálni, mire alig észrevehetően feljebb görbül az ajkam sarka. Jeongin szemeibe nézek és megvonom a vállam.

– Mit mondhatnék? Tudsz mindent szerintem.

– Igen, tényleg sejtem, hogy mi történt, de szeretném hallani is – reflektál, miközben hátradől egy nagy párnának, melyet a kanapéról szedett fel. Mély levegőt veszek, s a teámat nézegetem tovább beszéd közben.

– Anyám mindvégig tudta... – kezdem el halkan, s felsandítok egy pillanat erejéig, hogy láthassam a reakcióját. Ám nem látszik annyira meglepődöttnek. Hát persze... Csak én hittem azt, hogy becsaphatom a híres Jong Dabint, mi? Mindenki más nevetett a hiú ábrándjaimon... Megköszörülöm a torkomat és folytatom a mesélést. – Szóval... Anyám tudott mindenről. Mármint a kapcsolatunkról. És most olyasmiről hadovál, hogy ez veszélyes rám nézve, meg nem tud úgy szeretni, ahogy kellene. Pedig ez akkora baromság! – forgatom meg a szemeimet, s a figyelmem egyből Jeonginra szegeződik, mikor kinyitja ajkait.

– Azért van némi igazság anyád szavaiban. Te is tudod, hogy Minho nem tud...

– Ki ne mondd! – mordulok fel, s kissé feljebb ülök a kanapén, méregtől szikrázó tekintetemet mélyen barátom szemeibe fúrva. – Igenis tud engem szeretni, és nem csak én vigyázok rá. Nekem Ő ugyanúgy a menedékhelyem, ahogy én neki – bizonygatom, azonban Innie arckifejezése továbbra is hitetlen, s kissé szkeptikus ezzel a helyzettel kapcsolatban. Jeongin elhúzza a száját, s már papolná, miért nincs igazam. – Jeongin... – Felsóhajtok, beléfojtva a szót. – Tudod jól, milyen nap volt csütörtökön – emlékeztetem.

Az arca egyből megváltozik, s ajkait összeszorítja beszéd helyett. Elnézve mellettem látom szemeiben, hogy leforognak a csütörtöki emlékei maga előtt. Biztosan ő is ugyanolyan fájdalmat élt át azon a napon, mint én.

Szomorúan a földre néz. – Azon a napon nem jöttél suliba. De ugye nem volt nagy baj? – kérdezi halkan. A hangja megremeg, mintha bűntudatba mártódott volna a szíve.

Megrázom a fejemet. – Nem. És tudod, kinek az érdeme ez? – teszem fel a költői kérdést, mire Jeongin fájdalmas arccal néz fel rám, ismét szemkontaktust létesítve. – Ha Minho nem lett volna mellettem, komolyan összeroppanok. Ő volt az én cölöpöm, Jeongin. Letörölte a könnyeimet, és elterelte a gondolataimat, érted? – nevetek fel halkan. A keserűség tisztán hallatszódik a hangomban, s lehorgasztom a fejemet, amikor megérzem a könnyeimet. – Úgy utálom, hogy nem áradozhatok senkinek sem, mennyire szerelmes vagyok. Gyűlölöm, hogy amint valaki meghallja Minho nevét, egyből előítéletekkel hallgatja a mondanivalómat. Pedig – veszek egy kis levegőt, hogy visszatarthassam a könnyeimet – el szeretném mesélni, Jeongin... El akarom mondani, mennyire fáj és egyben mennyire szép. És Úristen, amikor csütörtök este lefeküdtem vele... A legboldogabb embernek éreztem magamat! – csorognak a könnyeim, nem figyelve arra, milyen információkat osztok meg. Jeongin hátrahőköl, s hirtelen közelebb jön hozzám és megragadja az államat, hogy a szemembe nézhessen.

– Hogy mit mondtál? – döbben le teljesen. – Te lefeküdtél Minhoval? Jisung, neked teljesen elment az eszed?! Alig ismered! – idegeskedik, mire ellököm a kezét az arcomtól és szipogva eltekintek róla. Csalódottan kémlelem a halakat az akváriumban. Én is egyikük akarok lenni jelen pillanatban. Ők olyan gondtalanul úszkálnak...