𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ２８ɞ

𝙹𝙸𝚂𝚄𝙽𝙶

Kényelmetlenül érzem magamat járás közben. Mellettem Yuna nagyon magyaráz valami Szöuli érdekességekről, de bármennyire éles a hangja; agyam egyetlen szavát sem dolgozza fel. Kizárólag egyetlen dologra tudok fókuszálni; Minho mögöttem sétál Jihooval és Sunwooval.

Nem zavar. Miért zavarna? Hiszen ember. Odamegy, ahova akar. Azt csinál, amit akar. Nincs közöm az életéhez.

Ennek ellenére a gyomrom azóta is görcsben áll, nem tudok normál mondatokat alkotni, és minden vágyam, hogy kikiabáljak egy "abüdöskurvaéletbe!!" féle aforizmát, amit minden prudens ember is használatba vesz, ha elegáns helyzetük úgy tartja helyesnek.

Bennem van az akarat, hogy megforduljak, és csak egy pillantást vessek Minhora, de tudom, mennyire rossz ötlet ez. Kár, hogy ezt csak akkor írom alá, mikor tekintetemet már kócos barna haján, álomittas szemein, s minden ajkat hívogató száján legeltetem.

Minho persze egyből megérzi a figyelmem, s balszerencsémre találkozik a pillantásunk. Próbálok úgy tenni, mintha az a tizedmásodpercnyi szemezés nem tarkította volna be az arcomat vörösnél vörösebb foltokkal, ám nem járok túl sok sikerrel.

A tanárnő hirtelen megáll, mire mi is. Felénk fordul, majd széles mosollyal belekezd a beszédbe.

– Itt is lennénk a HAS magángimnázium kollégiumánál. Szeretném, ha kulturáltan viselkednétek. Menjünk be az épületbe, aztán ott elosztjuk a szobákat – mondja a tanárnő, aztán a vezetésével betérünk a hatalmas épületbe, amit csak most veszek szemre részletesebben. Az egész hófehér, hatalmas zöld betűkkel pedig felírták az iskola nevét. Olyan nagy, és vastag, hogy a "Hana Academy Seoul" írás végén foglalt helyet egy galamb. 

Betérve egyből egy porta fogad. Nagyon rendezett, és stílusos hely. Leginkább a zölddel és a fehér színekkel játszadoztak, ami kicsit OTP bankos feelinget ad, de tetszik. A szépen öltözött portásnő kedvesen köszönt minket, aztán átnyújt Mrs. Shinnek egy papírt, meg egy tollat, majd azt mondja; a társalgóban kényelmesebb elintézni az utolsó teendőket, nyugodtan menjünk oda.

A társalgó ülőhelyeit hamarosan elfoglaljuk, s hálát adunk az égnek, hogy végre ülhetünk. Olyan nagyon sokat sétáltunk. Úgy éreztem, fél Szöult bejártuk, míg végre megláttuk a kollégiumot!

– Szép ez a hely – ül le mellém hirtelen Yuna. Pár pillanatig elgondolkodom őt nézve, hogy vajon egész verseny alatt így rám lesz-e akadva? Bár, kár ezen agyalni, mert a válasznak úgy sem örülnék.

Sóhajtva bólintok. – Igen. Valóban egészen rendezett.

– De egy picit olyan, mintha az OTP bankban lennék....

– Ugyanezt gondoltam! – kapom rá a tekintetem. Yuna a reakciómon felkuncog, aztán füle mögé tűrve egyik hajtincsét eldől a babzsákban.

– Hasonló gondolataink vannak akkor, Han Jisung. Többet kéne beszélgetnünk. Nem? – mosolyog.

Szólásra nyitom a szám, ám mielőtt bármilyen gondolatomnak hangot adhatnék; hangos nevetés üti meg a füleimet. A hang irányába pillantok, s bármennyire is szeretném elfordítani a fejem; a látvány egyszerűen megtiltja ezt az akaratom.

Jihoon és Sunwoon szakadva röhögnek valamin, és a lényeg igazából nem is ez. Hanem az, hogy Minho is felszabadultan nevet. Le sem tudom venni róla a szemem. Nem lehet betelni vele. 

Vajon... hallottam már egyáltalán nevetni? – ez a kérdés valamiért komorságot okoz bennem. Kutakodom az emlékeim között, kétségbeesettebben, mint kellene, azonban egyetlen olyan alkalmat sem tudok felidézni, ahol így hallottam volna nevetni.