𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ４４ɞ

Pár filmen, ebéden és kínos megismerkedések után elérkeztek az esti órák, amire talán példamutatóan többet készült Mrs. Lee, mint az ebédre. Mennyei illatok szállingóztak a levegőben, felkeltve gyomrunk érdeklődését. Az asztal körül ülve a már összeismerkedett Mr. Leevel, Mrs. Leevel és Minhoval társalogtunk. Elég hamar felszabadultam, s elég kényelmesen éreztem magamat velük. A mindenféléről tartott diskurzus elterelte a figyelmemet szomorúságomról. Láttam, hogy Minho is valahogy így érez. Örült a kis idejű békének.

– Emlékszem, egyetemen Dabin mindig sokat tanult. Függője volt a munkának. Még mindig ilyen? – eleveníti fel fiatalkori éveiket Mr. Lee.

– Igen – bólintok. – Anyukám nem ismeri a pihenést – nevetek fel. Bár, kacagásom kicsit dezolált is. Nem csak a gyász végett.

Anyukám világéletében a munkájáért élt. Ugyan igyekezett minél jobb szülő lenni, hogy enyhítse apám hiányának fájdalmát; sokszor éreztem úgy az évek során, hogy egyedül vagyok. Mindig csak dolgozik. Régen töltöttünk együtt időt.

– Hajh, Istenem! Azt hiszem, amint lesz egy kis szabadidőnk el kell hívnunk valahová Dabint. A régi idők emlékére – néz feleségére Minho apja, mire a nő egyetért.

Míg a felnőttek vicces, egyetemi történeteket osztanak meg velünk, érzem, hogy az ideiglenes csend szívemben kezd tovaállni. Ismételten szurkálgat a keserűség.

Arcomra persze nem vetítek igazságot. Békességet tettetve hallgatom Minho szüleit, s erőltetek nevetést, esetleg kuncogást. Képzeletemben minden vidám hang egy-egy elejtett könnycsepp. Borzasztó gyorsasággal emészt engem ez, s egy momentumnál nem tudok már mosolygáson kívül mással takarni a valóságot.

Hirtelen egy kezet érzek meg a combomon, mi váratlanul ér. Megrezdülök, de nem tekintek a mellettem ülő fiúra. Tudom, hogy Minho keze az, ezért lecsillapítva aggodalmaimat elengedem magamat érintésében.

A remek vacsora után megkérdezi Mrs. Lee, hogy melyikünk fog a nappali kanapéján aludni. Szeretnék elsőként szólni, hogy nekem tökéletes az a hely, azonban Minho szinte dörrenés szerűen közli, hogy mindketten a szobájában alszunk.

– Elég nagy az ágyam – mondja.

– Tudom, de... Jisung, neked is jó így? Van polifoam is, de a nappali kanapéja kinyitható, és tényleg nagyon kényelmes. Vagy, Minho, lehetnél udvarias, és hagyhatnád Jisungot az ágyadban aludni, te meg akkor a kanapén – bombáz ötletekkel Mrs. Lee.

– Köszönöm. Szerintem majd megoldjuk az alvást. Ez a legkevesebb probléma – mosolygok.

Minho meredten bámul engem, s hiába veszem észre perifériámból; nem pillantok rá. Mrs. Lee elmondja, hogy a TV-nek milyen funkciói vannak, ha esetleg még kedvünk lenne nézni valamit, illetve – egyenesen nekem címezve szavait – engedélyt ad a konyha használatára is. Mr. Lee sűrűn bocsánatot kérve elköszön tőlünk, mert a sok munkában túlságosan elfáradt, és nem képes tovább küzdeni az álmosság ellen. Mrs. Lee is lassabban pislant olykor-olykor, így ő is követi férjét a hálójukban, jó éjszakát kívánva.

– Örülök, hogy megismerhettünk téged, Jisung. Aludjatok jól, bármi van, nyugodtan ébresszetek fel – szól utoljára Minho anyja, mielőtt eltűnne a szemünk elől.

Boldog vagyok, amiért ennyire kedvesek Minho szülei. Az idilli családi hangulat olyan vágyamra emlékeztet, amiről én mindig csak álmodhattam. A közös étkezés családfővel, beszélgetések, családiasság. Ez régen nincs az életemben, és jól esett kicsit belekóstolni.

Minho továbbra is engem vizslat. Mivel már egyedül állunk a nappali közepén, ezért rá merek nézni. Nem azért nem vettem róla tudomást, amíg itt voltak a szülei, mert féltem a kapcsolatunk kitódulásától: Képtelen lettem volna tovább tartani magamat. S ez be is igazolódik, amikor Minhora pillantva kicsordul egy arcomat égető könnycseppem.