𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ１２ɞ

Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ne menjek Minhohoz oda szünetben. Pedig annyira érdekel, mi van vele. Vajon olvassa a mangákat? Nézi az animeket? Minden rendben vele?

Miközben a betűket vésem a füzetem lapjaira a táblán lévő szöveget, nem foglalkozom a hangoskodókkal, akik már mennének ki szünetre. Jeongin is elpakolja a könyveit, s hozzám fordul.

Az elmúlt negyvenöt percben sokat merengett maga elé, s remélem, most, hogy megtudta az igazságot Minhoról; végre megváltozott a véleménye.

– Sungie... – szólít halkan, mire csak egy hümmögéssel felelek. – Igazad van. Alaptalanul ítélkeztem: szeretném megismerni Minhot. És... segítek is neki, ha szabad.

Erre abbahagyom az írást, s feltekintek rá. Bűnbánóan néz szemeimbe, mire halványan elmosolyodom. Tudtam, hogy Jeonginnak hamar megjön az esze.

– Nincs baj, Innie. Ma délután akkor gyere át, és megismerheted Minhot. Nem fogsz csalódni benne – vigyorgok. Összerakom a cuccaimat, s Jeonginnal együtt elhagyjuk a termet. Keresni kezdjük a huszonhármast, ahol a következő órám lesz.

A diákok ugyan kikerülnek minket, de mikor Jeonginról áttér rám tekintetük; összesúgnak. Többen megbámulnak, illetve elhúzzák a szájukat.

Nem értem mi van, és törni kezdem a fejemet a válasz után; míg egy nyitott osztályterem ajtajából hangos szitkozódást nem hallok. A terem előtt megtorpanok.

– Mi az? – követi a példámat Jeongin.

Kérdőn bedugom a fejemet, szertenézek a kis teremben. Hamar megakad a pillantásom egy szőke hajú fiún, aki épp a földről tápászkodik fel egy rongyot szorongatva. Leporolja magát, majd visszaáll egy székre, s tisztogatni kezdi a falat.

Feljebb kalandozik tekintetem, s ekkor meglátom, mit törölget annyira.

Elkerekedik a szemem, s összefacsarodik a szívem.

"Ki lesz a következő, Minho?"

Vörös graffitivel lett felírva a fehér színű falra az osztályterem hátuljába.

A döbbenetből felocsúdok: Otthagyom Jeongnint a folyosón. Nem foglalkozom az utánam kiáltásával, majd ledobom a táskámat az egyik padra. A1 fiú mellé szaladok és köszönés nélkül megkérdem, segíthetek-e.

A fiú abbahagyja a sikálást, majd lassan felém fordítja a fejét. Barna szemei csodálkozásról árulkodnak, arckifejezése pedig rengeteg mennyiségű szomorúságról.

– Segíteni szeretnél? – kérdi, és az angyali arcához egy magasabb hangot képzeltem el; ám neki érces, mély hangja van. Egészen érdekes párosítás, biztosan rengeteg lány odavan érte.

– Igen – bólintok, s szememmel egy rongy után kezdek kutakodni. Hamar találok is egyet, majd miután szerzek egy széket, s fújtam egy adag tisztítószert a falra; eszeveszett sikálásba kezdek.

A fiú néhány pillanat múlva folytatja. Egy ideig csendben vagyunk egymás mellett, de aztán a mély hangja megtöri.

– Ismered...? – A hangja halk, és nem mondta ki konkrétan, de tudom, kire gondol.

– Ismerem – felelem ugyanolyan hangerővel. – Nem értem, miért bántják ennyien. Nem tett semmit.

– Épp ezért – sóhajtja. – Azért mérgesek rá, mert nem tett semmit.

Megáll a kezem a piros festéktől már inkább rózsaszín maszatos falon, s kérdőn a fiúra nézek. Fel sem tehetem a kérdést, mert a fiú szemeimbe néz, s megelőz. – Mindenki azt várta volna, hogy nem nézi végig a legjobb barátja öngyilkosságát. De részeg volt. Nem tudott józanul gondolkodni, így hülyeséget csinált. – Már épp közbe akarok szólni, de végre kimondja azt, amit én is gondoltam egész idő alatt: – Viszont... Ha annyira hibáztatni akarunk ebben a szituációban valakit, akkor csak Changbint lehet: Mert megölte magát a legjobb barátja szeme előtt, ezzel egy életre szóló traumát okozva neki, illetve nem gondolt arra, hogy milyen következményei lesznek az iskolában.