𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ４ɞ

𝙼𝙸𝙽𝙷𝙾

Egy ideje csak a konyhában ülünk – egymással szemben. Én a ruhám ujját birizgálom, Miss Jong pedig a szabályokat taglalja.

– Nem főzhetsz, nem mehetsz el egyedül sehova. Minden nap, miután megcsináltad a házidat, és megtanultál másnapra; várlak az irodámban a napi beszélgetésünkre. Ha engem nem találnál, ott van Jisung. Ő segít bármiben, nyugodtan fordulj hozzá, ha szükséged van valakire. Ugye, Jisung? – mosolyog a fiára.

– Természetesen.

Nem nézek fel. Valamit furcsának találok Jisungban. Miért ilyen... energikus? Miért viselkedik velem ennyire barátságosan?

Telefon csörgés hangja üti meg a fülünket, mire Miss Jong felpattan, s elnézést kérve a hang irányába szalad.

Csend telepszik ránk. Továbbra sem nézek fel a fiúra, s beszélgetni sem akarok vele. Viszont úgy látszik, Jisung tervei nem kompatibilisek az enyéimmel.

Közelebb húzza magát a székkel az asztalhoz, s megköszörüli a torkát. – Mivel figyelnem kell rád suliban, így meg kellene beszélnünk pár dolgot: Én általában busszal megyek a suliba. De, ha inkább sétálni van kedved, akkor felőlem lehet azt is. Illetve ebédidőben Jeonginnal, a haverommal szoktam lenni, biztosan megkedveled, mert nagyon jó fej. Aztán hazafe...

– Jisung – szakítom félbe. Felsandítok rá, s szemeivel érdeklődve fürkész. – Te nem tudod, hogy ki vagyok? – teszem fel a kérdést, mely már egy ideje megfogalmazódott bennem.

– Dehogynem. Lee Minho vagy, végzős. Mintha már párszor láttalak volna a folyosón is... Nem a ti osztályotok rendezte a múlt évi farsangot? Mert akkor, nem tudom, kinek az ötlete volt, de nagyon tetszett, amikor a tanárok fényképein kellett dárcozni! – nevet fel. Hangjában ártatlanság cseng, s olyan boldogság, amiről én csak álmodhatok; mintha még a szomorúság definícióját sem ismerné, nemhogy az érzést.

– Nem erre gondoltam. Nem tudsz arról, hogy az a két diák, aki megpróbálta megölni magát, abból az egyik én vagyok? – Jisung nem néz rám úgy, ahogy a többi diák. Semmi elítélést, se undorodást nem fedezek fel tekintetében.

Jisung megvakarja a tarkóját. – De. Tudok róla.

– Akkor miért viselkedsz velem így? Biztosan a hátad közepére sem kívánod, hogy egy idegen gyerek lakjon a házatokban. Nyugodtan küldj el, vitatkozz anyáddal, és dobjatok ki. Nem kell megjátszanod magadat, teljesen megértem.

Jisung pislogás nélkül mered rám, aztán a képembe röhög. – Nem játszom meg magamat – rázza a fejét. – Miért gondolod így?

Szólásra nyitom a számat, ám a hangom hirtelen felmondja a szolgálatot. Miért gondolom így? Hát nem egyértelmű? Én vagyok az utolsó ember, aki ilyen fogadtatás érdemel. Ahelyett, hogy a tiszta, baba tekintetével kedves pillantásokkal illet, bunkón beszólhatna. Vagy hibázthatna, és a szememre kéne hánynia, mekkora undorító ember vagyok. Pont úgy, ahogy mindenki teszi. Ha tudja, mit tettem, akkor miért mosolyog még mindig így rám?

Nem tetszik nekem ez a fiú. Eljátssza, mekkora kedvesség, hogy jobb embernek láthassák. Biztosan ő is egy látszat ember, aki minta tanuló, jól bánik az anyjával, de legbelül utálja az egész életét. Ki nem állhatom az ilyen embereket...

– Mindegy – legyintek. Körülnézek a konyhában, s elkap a szorongás a hatalmas ablakot szemlélgetve. Összébb húzom magam, és magamban ráordítok a belső hangomra, aki folyamatosan arról magyaráz, hogy Changbin mennyit áradozott az okos házakról, melyek szinte csak üvegből állnak. Azt mondta, minden álma Felixszel egy olyanban lakni. Felix... Ezer éve láttam. Biztosan nagyon szomorú. Ujjaimat végighúzom az alkaromon, s összeszorítom a fogaimat, nehogy elbőgjem magamat, mint valami vesztes. – Hé! – szólok, s kicsit hangosabban sikerül, mint terveztem.

– Igen? – fészkelődik Jisung, mintha már ugrana is teljesíteni a kérésemet.

– El szeretnék menni fürdeni, de örök paranoiám, hogy valaki rám nyit. Esetleg van kulcsotok az ajtóhoz? – erőltetetten felnevetek, mintha kínos lenne számomra.

Jisung elgondolkodik, majd felállva megindul valamerre. Meglepődök, milyen könnyen átvágtam, de aztán sajnos Jisung megtorpan. Visszapillant rám, és elnevetve magát megcsóválja a fejét. – Nem csapsz be. Nincs kulcs – teszi keresztbe kezeit. – Tudom, hogy nem fürdeni mennél a fürdőbe, és nem engedem, hogy rosszat művelj magaddal. Inkább nézzünk valami filmet, vagy belekezdhetünk egy sorozatba is. Okés?

Ökölbe szorul a kezem, s nagyon uralkodnom kell magamon, nehogy felemeljem a hangom. – Én csak szeretnék elmenni fürdeni, zárt ajtóval. Miért nem teljesíthető ez az egyszerű kérés?

– Ne nézz már madárnak, Minho... Azért vagy itt, hogy meggyógyulj, nem azért, hogy segítsünk kinyírni magadat.

– Csak adj egy kurva kulcsot! – dörrenek rá, mire hátrál egy lépést. Kicsit váratlanul érte a hangulat változásom. – Kibaszottul nem tudod, milyen érzés minden nap úgy felkelni, hogy utálod minden egyes porcikád. Itt akarom hagyni ezt az életnek csúfolt szart, bármi módon. Nem fogok meggyógyulni, mert ez nem egy faszom betegség, hanem egy döntés. És semmi sem fog változtatni a döntésemen. – Ahogy befejezem a kiabálást, egyből elönt a bűntudat érzése. Jisung arca elsötétül, s végre eltűnik a kedvesség a tekintetéből.

– Önző vagy... – szűkülnek szemei résnyire.

– Miért? Mert elegem van a szenvedésből?

– A szüleid mindent megtesznek érted. Általában az szokott öngyilkos lenni, akire nincs odafigyelve. Akit nem szeretnek. Aki ténylegesen egyedül van. De te semmilyen szempontból nem tartozol egyik kategóriába sem. Láttam anyukádon, mennyire fáj neki ez az egész, és mennyire szeretné, ha rendbe jönnél. Komolyan egy kicsit sem gondolsz a szeretteidre? A barátaidra?

– A barátaim utálnak, a szeretteimnek pedig könnyebb lenne elfogadni a helyzetet. Hónapok óta tart ez. Már nem bírom. És komolyan te akarod nekem megmondani, mit csináljak? Nem is ismersz! Fél órája sem léptél be az ajtón!

Nem szól semmit, csak hagyja, hogy felálljak a székről, s otthagyjam. Felmegyek az ideiglenes szobámba, s becsapnám az ajtót, de akkor azt veszem észre, hogy nincs is ajtóm. Felmordulva az ágyra dőlök, s a plafont tanulmányozva a bőrömbe marok.

Nem leszek valószínűleg jóban Jisunggal, de nem is számítottam másra. Jobban járunk, ha nem haverkodunk, nehogy neki is segítsek önmaga felakasztásában.

– Ugye, Changbin..?

-------

emlékeztető: ne tartsd magadban a gondolataidat. értékesek<3