𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ３８ɞ

𝙼𝙸𝙽𝙷𝙾

Azok az emberek, akik átlagban azzal töltötték a szabad idejüket, hogy rólam sugdolóznak, és papírgalacsinokkal dobálnak, illetve olykor-olykor üzeneteket vésnek a padomra; most szinte úgy viselkednek, mintha nem is ismernénk egymást.

Hatalmas szerencsém, hogy a felügyelő kedves volt és beengedett a késés ellenére is. Mindenki már a padok mögött ült, nem is lepődtem meg, hogy végigbámulták, ahogy a padhoz megyek. Az emberek mindig ezt csinálják, ha megjelenek valahol. Ez a mai napon is elkerülhetetlen volt.

A tanárnő kiossza az utolsó feladatlapot is, s mielőtt nekikezdenénk; elmond egy rövidke beszédet. A lábam a második mondatánál járni kezd, s kénytelen vagyok a kezemmel leállítani, mielőtt még egy osztálytársam észrevenné.

Rendben. Végülis... Csak a jövőm múlik ezen. Nem olyan nagy dolog. Tökmindegy, hogy a híd alatt csókolom Jisungot, vagy egy meleg, rendezett lakásban, nem? Egy kutya.

Megdörzsölöm az arcom. Oké. Elég volt, Lee Minho! Ha már elbasztál az életedből hat hónapot, most az egyszer tedd oda magadat, és ne vesszen kárba Jisung segítsége és az éjszakákon keresztül tanulás!.

Megropogtatom az ujjaimat, majd miután jó munkát kívánnak nekünk; kezembe veszem a tollat, s nekikezdek az első feladatnak, ami olvasással és irodalommal kapcsolatos.

⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀
⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

***

⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀
⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

A Jisung által készített szendvicset nyomom a számba egy padon ülve. Nyolcvan perccel ezelőtt még tök nyugodt voltam, próbáltam nem beparáztatni magamat.

Azonban most, hogy túl vagyok az irodalmon, meg az olvasáselméleten, illetve pár nyalánkságon; pislogás nélkül meredek magam elé azon agyalva, miért kell itt lennem. Körülöttem hasonló állapotban lévő emberek üldögélnek. Valaki úgy tesz, akárcsak én; stresszlevezetés gyanánt a fejét tömi. Van, aki még az utolsó pillanatokban is a matekkönyvet bújja, de olyanok is akadnak, akik csak mosolyogva társalognak, mint minden egyes nap. Hogy csinálják? Együttérzően tekintek minden olyan diákra, akik ugyanúgy vannak, mint én, s magamban imádkozom, hogy itt a folyosón mindenkinek sikerüljön átmenni ezen a nyomorult vizsgán. Rágás közben elidőzik a szemem a bejáraton, amely előtt pár felnőtt beszélget. Milyen jó nekik. Ők már túlvannak ezen az egészen. Érdekes, hogy amúgy szinte senki sem jöhetett be ide, csak a Su-Neung írók, meg a tanárok, mégis van pár ismeretlen arc, akiket szülőknek tippelek be. Pedig bárcsak bejöhetne Jisung... Még a telefonokat is le kellett adni, szóval írni sem tudok neki.

Nagyot nyelek, s reménykedem, hogy a falattal együtt az idegességemet is sikerül leküzdenem a torkomon. Észre sem veszem, de úgy remegek, mintha csak lázas lennék, pedig nem kéne ennyire rástresszelnem. A matek megy nekem. Nem lesz azzal gond.

Nem szeretném bevallani, de jól tudom, hogy nem a matek miatt izgulok ennyire. Az angoltól rettegek. Nem a hülye képletektől.

Lehunyom a szememet, s az elmém sötét részében kutakodom, ahova az angol tananyagot hánytam be. Keresem a nyelvtani szabályokat, megkísérelem feleleveníteni a legfontosabb információkat a Present Perfect részből. Megörül a szívem, amikor mindegyik eszembe jut homályosan. Istenem, csak megérte annyit gyakorolni Jisunggal! Ha sikerülni fog miatta, én komolyan megkérem a kezét...

– Lee Minho?

Meglepetten előre kapom a tekintetem, s mikor egy pár lábbal találom magamat szembe; felsandítok. A hang elég ismerős, de nem annyira ivódott bele az elmémbe, így nem tudom megmondani hallásról, ki szólított a nevemen.