𝐄𝐌𝐏𝐓𝐘 • 𝐌𝐈𝐍𝐒𝐔𝐍𝐆 || ✓

ʚ１６ɞ

𝙼𝙸𝙽𝙷𝙾

A lakásban csend van, olyan, mintha senki sem lenne itthon. Az eső ütemesen kopog az ablakon, s minél tovább nézek magam elé, annál inkább hiányérzetem támad.

Felixszel csodálatos három órát töltöttem el, már majdnem álomszerűnek tudom mondani az egészet. Bepótoltuk az elvesztegetett időnket, a végére pedig úgy tűnt; a bűntudat sem fojtogat olyan erősen. Végre nem éreztem azt a súlyt a szívemen, mikor ránéztem Felixre.

Kinyitom a nappaliba vezető ajtót, s meghallom a halkan szóló TV-t. Előtte Miss Jongot találom egy újsággal az ölében, mellette egy olvasólámpával. Az érkezésemre felnéz, s először úgy látom, boldog a látványomtól, de aztán sokkal inkább gyanakvóvá válik tekintete. A krémszínű kanapéra leülök, nem foglalkozva tovább Miss Jong lehetséges gondolataival. Pár pillanatig vele együtt bámulom a képernyőt, amin egy régi, szappanopera megy. Anyám... Többet nyafognak ebben, mint én reggelente.

– Milyen volt a napod? – kérdezi Miss Jong, s a hangjában megbújó óvatosság halvány mosolyt csal az arcomra. Mostanában szeretem, ha valaki ilyen hangsúllyal szól hozzám.

– Jó. Ne aggódjon, ma nem kezdtem ámokfutásba – próbáltam humorizálni, azonban Miss Jong nem találta viccesnek.

– Jaj, Minho. A tegnapi sem volt ámokfutás. Nem voltál veszélyes az emberekre.

Miss Jong egyik szava sokáig visszhangzik a fejemben. Veszélyes. Hónapok óta úgy érzem, ha jellemeznem kéne magamat egy szóval, ez állna hozzám a legközelebb. Miss Jongra sandítok. – Nem gondol veszélyesnek? – kérdezem, mire a nő meglepetten fordul felém a kanapén.

– Miért lennél az?

– Akik velem barátkoznak, azok előbb-utóbb meghalnak. Mindenki ezt mondja.

– Minho – sóhajt egy nagyot –, az emberek rengetegféle mindent mondanak. Általában azoknak a fele sem igaz. De ennek nemhogy a fele; az egész baromság. Nem vagy veszélyes. Szinte gyerek vagy, aki az égvilágon semmiről sem tehet. Előtted az élet. A boldogság. Senki joga elvenni ezt tőled. Még neked sem.

Szavairól egyből beugrik egy emlék: Ahogy Jisung remeg a karjaimba a síneken állva, s ugyanezeket mondja nekem. Az őszintesége már fájt.

Miss Jong észreveszi a hirtelen némaságomat. – Min gondolkodsz ennyire? – érdeklődik halk hangon.

Szemeibe pillantok, s először nem tudom eldönteni, hogy őszinte legyek-e vele, vagy inkább rejtsem el továbbra is a valódi gondolataimat. – Ő is ugyanezt mondta nekem – felelem. – Az Ön fia... – teszem hozzá, mikor Miss Jong összeráncolja a szemöldökét értetlenségében.

– Oh, szóval beszélgettek Jisunggal – állapítja meg. Kicsit úgy hangzott, mintha újdonság lenne számára.

– Igen. Jisung és én – nézek a nő szemébe – barátok vagyunk – mondom ki, bár a nyelvem egyből égni kezd, hisz a mondatom egyik része végett ordít a lelkem. De nem mondhatom el Jisung anyjának. Milyen véleménnyel lenne már rólam!? A depressziós, meleg gyerek, akinek megtetszett a fiam. Hm. Nem tűnik túl sziporkázónak ez a gondolat.

Felpattanok a kanapéról, majd mielőtt elsétálnék a lépcsőig, egy pillanatra visszafordulok Miss Jonghoz. – Jisung a szobájában van? – kérdezem.

Megdöbbenek, amikor a nő megrázza a fejét. – Nem. Jeonginnal van.

– És mikor jön?

Megvonja a vállát. – Fogalmam sincs. Miért kérded amúgy?