Szemeid gyönyöre [RusAme]

39.rész

Biztos vagyok abban, hogy visszajutnak ide hozzánk épségben! - mosolyog rám bíztatóan.
- Köszönöm szépen Kanada, te adtál most nekem reményt!
- Ez semmiség én csak az igazat mondtam el. Amit elfelejtettél azért mert a legrosszabbakra gondoltál csak!

Amerika szemszöge

Egy fa sem adott teljes menedéket. Semelyiknek sem volt nagy kiterjedésű lombja, eláztunk volna így-is-úgyis, ha alá állunk vagy ha nem.
- Russ szerintem menjünk tovább, ne a menedékhely keresésére pazaroljuk az időt!
- Igazad van, már vagy 10 perce keresgélünk de semmi sem felel meg.
A telefonját a kezembe adta hogy én nézzem a térképet róla, ő meg hoz engem.
- Megvan hogy merre kell menni?
- Azt hiszem erre. - mutatok el az egyik kezemmel jobbra.
- Rendben van, akkor elindulok arra!

Egy ideig csatangoltunk mármint inkább ő, én még mindig Russia kezében voltam. Némán sétált én meg bámultam előre. Most hogy így belegondolok mégse olyan szörnyű hogy Russ visz engem. Persze bűntudatom van és szégyellem amiért hozatom magam vele. Csak még mindig szédülök és fáj a fejem. Néha többször kell megnézzem a térképet hogy jól is látom-e hogy hol vagyunk. Az elején mintha elmosódottan vagy inkább kettőt láttam volna mindenből, de mostmár jobban kezdek lenni úgy érzem. Russia mellkasa feszes volt és meglepően figyeltem fel hogy milyen jó parfümje van, nem volt orrfacsaró. Inkább alig-alig éreztem az illatát. Most felé fordultam és feltekintettem rá amit szegeztem, amit valószínűleg nem vett észre, mert az útra koncentrált. Komoly tekintettel ment előre és éreztem hogy biztosan fog, nem féltem hogy leejt vagy ilyesmi. Nem is értem miért hagytam hogy felvegyen, most belegondolva ez egy kicsit fura. Vajon van valami szándéka ezzel? Lehet hogy felakart venni?
- Ahhj Ame hagyd ezt abba. - kapok a fejemhez, mikor ráeszmélek hogy miket is gondolok.
- Hmm mi az? - kérdezi Russia.
- Oh uhm semmi, semmi! - mentegetőzök Russiának.
Megcsóváltam a fejem majd Russia telefonjára tekintettem, hogy megnézhessem a térképet.
- Russ tudod merre megyünk?
- Nem, te figyeled az utat?
- Hát én izé.. - dadogom kínosan.
- Szóval nem nézted igaz? - áll meg majd körbenéz.
- Nem, sajnálom.. - suttogom lesütve a szemem.
- Semmi baj ne aggódj emiatt! Álljunk meg pihenni rendben? - erre csak bólintok majd lerak óvatosan a fűbe.
- Russia.. - szólítottam meg közben teljesen bűntudatom volt.
- Tényleg ne aggódj, nincs semmi baj. Nem mondtam neked hogy nézd az utat, szóval ez az én hibám.
- Nem dehogyis, viszel engem és segítesz nekem! Ez lenne a legkevesebb ha legalább a hasznodra lennék.
- Te a barátom vagy! Nem akarlak feladatokkal megbízni, neked pihennek kell!
- Biztos nem haragszól rám? - erre megrázza a fejét és biztatóan rám mosolyog.
- Köszi Russ. Amúgy érdekes hogy nem esik.
- Igen, pedig még pár esőcsepp is csöppent rám még rád is. Azt hittem esni fog, de úgy látszik nem fog.
- Igen meglehet szerencsére!
- De sajnos az idő kezd lehűlni.
- Akkor nem kéne vesztegetni az időt, nem igaz?
- Nem, akkor induljunk. - majd feláll és leporolja magát.
- Megpróbálok felállni és sétálni, az könnyebb lesz mindenkinek! - majd belekapaszkodok egy fába.
- Jaj! - esek el hirtelen.
- Ez mi volt? - néz rám Russia meglepetten.
- Hangya vagy valamilyen bogár rámászott a kezemre és megijedtem. - mondom közben törölgetem a kezem a nadrágomban.
- Gyere akkor felsegítelek én! - nyújtja a kezeit felém.
Megfogtam a karját majd lassan felálltam remegő lábakkal. A szemébe néztem aggódóan.
- R-Russ, ez nem megy-! - dadogom de elhagyott az erőm és összerogyott a lábam.
- Ame! - mielőtt elestem volna elkapott és így nem lett semmi bajom.
- Mi történt?
- Olyan volt mintha elszállt volna minden erőm. - kapok a fejemhez amibe bele nyilalt valami fájdalom.
- Nem sétálhatsz most egy darabig az biztos!
- De-!
- Semmi de! Nem fogsz és kész! - vág a szavamba, majd lezárja ennyivel.

Magyar szemszöge

Lassan felkeltem és kinyújtóztam. Ásítottam egy nagyot majd megdörzsöltem a szemem. Kellett pár perc amég rájöttem hogy melyik bolygón is vagyok. Mikor kinyitottam a szemem egy aranyos Lengyelt pillantottam meg.
- Te nem alszol? - nyöszörgöm álmos hangon.
- Aludtam, de mostmár nem vagyok annyira álmos! - mosolyog rám kuncogva.
- Na mond mi olyan vicces? - mosolygok rá még egyet ásítva
- Semmi semmi, csak kócos a hajad. - kuncogja.
- Van egy ötletem! - fordul felém.
- Mégpedig?
- Éhes vagy?
- Kicsit, miért?
- Hozok akkor valami ennivalót, addig maradj itt rendben?
- Hova tudnék menni?
- Úgy értem ne próbálj meg elszökni vagy ilyesmi! - sétál az ajtóhoz.
- Nem mennék sehova, itt várok. - igazítom meg a takarót magamon.
Lengyel kiment a szobából kajáért én meg itt maradtam.
- Milyen csend lett. - lepődök meg hallgatózva.
Kint a szellő fújta az ágakat és valami kis kopogást hallottam meg. Feltérdeltem a kanapén majd az ablak felé fordultam és elhúztam a függönyt. Az eső elkezdett szemerkélni, szerencse hogy nem zuhogott mivel az osztály épp kirándul. Bár mondjuk, ha eláznának az se lenne gond. Kacagnék rajtuk, főleg Kínán. Az a rohadék megérdemelné, hogy elázzon!
Elkezdtem gyengének érezni magam egy idő után, ezért vissza is ültem a kanapéra.
Annyira idegesítő hogy nem mehetek sehova és még Polandot is magammal rángattam, miattam kellett itt maradnia. Most a barátaival boldogan sétálhatna a szép erdőben. De nem, ezt is elrontom..
Lengyel ekkor nyitotta ki az ajtót egy széles mosollyal az arcán, majd meglátott engem a kanapén ülni. A mosolya eltűnt mikor egymás íriszeibe néztünk. Én az ő élettel teli csillogó, örömöt sugárzó tekintetébe. Lengyel pedig az én komor és kedvtelen tekintetembe.
- Mi a baj.? - kérdi felém sétálva, majd lerakja amiket hozott az asztalra.
- Semmi. - válaszolok egyszerűen.
- Látom rajtad hogy valami bajod van! - áll a kanapé mellett, nem néztem rá csak néztem ki a fejemből.
- Magyar tudom hogy valami gond van. - szorítja ökölbe a kezét amivel a ruháját markolja.
- Áh semmi csak.. Csak sajnálom. - suttogom egy nagy sóhajt eleresztve.
- Sajnálni, de mégis mit? - meghökkenve kérdezett vissza, már nem szorította a ruháját.
- Azt hogy nem mehettél el.
- Azt hittem hogy ezt már megbeszéltük.. - engedi le maga mellé a karját.
- Nem tehetek róla, hogy megint eszembe jutott. - fordítom el tőle a tekintetem.
- Nem kell bocsánatot kérned, de tényleg!
- Ja ja persze! - bólintottam szarkasztikusan a fejemmel. Nem hittem hogy tényleg nem lenne rám egy picit is mérges.
- Magyar ha te itt maradtál volna nem is élveztem volna annyira a kirándulást nélküled! - emeli meg a hangját egy kicsit, amire nem reagálok csak a paplant pásztáztam.
- Figyelsz te egyáltalán? - lép a kanapéhoz közelebb.
- Mindegy ez most. Inkább egyél úgyis éhes vagy. - fordulok a fal felé a kanapén magamra húzva a takarót.
Miért durcáztam be? A választ még magam sem tudom, hogy miért. Csak bűntudatom van és haragszok magamra.
- Magyar ne játszd már ezt! Beszéljük meg rendben?! - járkál a kanapé túl oldalán ide-oda, amíg én a takaró alatt némán fekszek és csak a padló apró nyikorgását hallottam ahogy lépked.
- Ha nem óhajtasz kijönni a takaró alól akkor..! - fenyegetne meg.
- Nem tudnál úgyse semmit se tenni és nem is kell tenned semmit sem. - mormogom, utána mégjobban magamra húzom a takarót.
Lengyel léptei közeledtek felém és megláttam az árnyékát előttem a pokróc alatt. Megfordultam a másik oldalra hogy ne Poland felé legyek.
- Ezt meddig akarod még játszani? - förmed rám.
Becsuktam a szemem majd csak némán a pléd alatt kuksoltam fekve. Egy idő után éreztem, hogy besüpped mellettem a kanapé. Épp arra voltam fordulva. Megakartam fordulni, hogy ne Poland felé legyek, de mikor fordultam volna meg, a kezét a hátamra tette. Megdermedtem amit érkezhetett szerintem. Elkezdett lágyan simogatni engem. Miért teszi ezt? Mit akar ezzel? Nem értettem miért csinálja ezt, de nem tagadom, jól esett. Akaratlanul is, de ellazultam, megnyugtató érzést váltott ki belőlem az érintése. Egy ideig ezt csinálta közben telefonozott, egyszercsak abba hagyta. Közelebb húzódtam hozzá amire újra elkezdett cirógatni.
- Jól esik? - kérdi lágy hangon amire csak egy "ühüm"-öt mondtam. Feljebb vitte a kezét a takarón egészen a fejemig. Alányúlt majd lehúzta az anyagot a fejemről lassan. A szemébe néztem kissé aggódva, de nem volt már zabos rám se feszült. Mosolygott. Néztünk egymásra egy darabig, majd lerakta a telefonját és kitárta felém a karját.
Lerántottam a takarót magamról majd szinte ráugrottam és szorosan átöleltem. Mint egy gyermek aki hiányolta az édesanyját aki most ért haza a munkából.
- Sajnálom..
- Ne sajnálj semmit. - simítja meg a fejem amit a nyakába fúrtam. Összerezzent és ledermedt erre a tettemre. Talán túl messzire mentem.?
- Ez sok volt? N-Nem tudtam bocsánat! - távolodok el tőle habozva, majd megdörzsölöm az arcom.
- S-Semmi gond. - dadogja elpirulva.
- Elmegyek enni ha nem gond, oké?
- Persze egyél nyugodtan, ezt nem kell megkérdezned! - mosolygok rá bíztatóan.

( 1376 szó)