Szemeid gyönyöre [RusAme]

23.rész

Elmondom neked is

- Szóval. - kezdi mikor találtunk egy sarkot ahol senki nem hall minket beszélgetni.
- Miért is ilyen zabos rád Amerika? - kérdi az előttem álló. Néma csend telepszik ránk, nem tudom mit kéne mondanom és mit nem. Most mit tegyek? Mit mondott Amerika Magyarnak? Mit akar tőlem tudni és miért?. - Teszem fel hezitálva a kérdéseket magamban.

Russia szemszöge

- Akkor elmondom röviden tömören.. - majd felvázolni neki a helyzetet.
- Értem. - bólint komolyan.
- Amerika mit mondott neked? - vágok bele a közepébe.
- Ho, ho. Ne ilyen sietősen!
- Nem vagyok ló, hogy itt "ho"-zzál nekem! - vágok vissza, karba tett kézzel.
- Kiakarlak békíteni titeket! A lényeg az, hogy még mindig fájlalja a fejét egy kicsit meg a kezét is. Adok tippeket amik biztosan befognak válni! - mosolyog rám Magyar bíztatóan megveregetve a vállam.
- Mi az?
- Segíts neki a csomagok cipelésében, meg ha tudsz akkor valamiben, beszélgess vele random témákról! - majd elkezdi sorolni az ötleteit.
- Okééé! - mondom furcsállva.
- Naa, próbáld már meg! Kiakarsz vele békülni vagy sem?
- Igen, ki akarok, csak ez olyan fura lesz, nem?
- Nem, nem dehogy! Na menjünk vissza! - visszamentünk a helyünkre, Magyar nézett rám jelezve hogy szólaljak már meg vagy lépjek valami interakcióba vele.
- Jól vagy-? - kérdem a legegyszerűbb kérdést, mivel nem tudtam semmi mást kitalálni.
- Jól vagyok köszönöm. Miért kérded?
- Semmi különös csak úgy! - mondom higgadtan, de belül úgy érzem mintha a fejemet fognám szégyenemben. Az üvegen bámulok ki, vagyis inkább azt tettetem hogy azt csinálom. Közben a legszívesebben bele verném a fejem az üvegbe, annyira kínos hogy most meg se merek szólalni. Pedig nem vagyok én ilyen beszari! Nem. Vagyis én nem így ismerem magam.
- Beszélni szeretnél? - kérdi Amerika egy kis idő eltelte után.
- I-Igen, az lenne a legjobb.
- Akkor menjünk ki!
- Várjatok! - szól ránk Poland, miközben Amerika már állt volna fel a helyéről.
- Maradjatok nyugodtan itt és beszéljétek meg a dolgokat! Mi elmegyünk körül nézni!
- Benne vagyok, úgy is fel akartam volna fedezni ezt a helyet! - egyezik bele Magyar, Polski ötletébe.
- Rendben, akkor köszönjük! - mondja Amerika bólintva, majd kimennek. Néma csend telepedett ránk, hallani lehetett egy ideig Poland és Magyar lépteit ahogy távolodnak el. Utána azok is megszűntek, és csak a kínzó néma csönd maradt.
- Szóval.. - kezdi a kisebbik, az asztalt pásztázva.
- Tudod volt ez a Kínás balhénk. - vakarja meg a tarkóját.
- Igen, teljesen megbántam mindent amit tettem!. - habozok.
- Értem, biztos nem lehetett neked könnyű ez az egész.
- Már valamivel jobban vagy?
- Mondhatni. A fejem már nem sajog és feltudok emelni dolgokat anélkül hogy begörcsölne a karom vagy megszédülnék..
- Sajnálom mégegyszer. - sütöm le a szemem majd az asztal felé fordítom tekintetem hallgatva.
Beszélgettünk erről az ügyről, volt vagy 30 percnél több ez a "tárgyalás". De megérte mert a végén ezzel zártuk le ezt a témát.
- Annyit akarok még mondani hogy. - áll meg egy pillanatra majd folytatja a szemembe nézve.
- Megbocsájtok neked! - mosolyodik el.
- Tényleg? Biztos? N-Nem bánod meg! - akad meg a hangom a megkönnyebbüléstől.
- Igen tényleg, bízok benned! Mindenki megérdemel egy második esélyt! - emeli a kezét egy ököl pacsira.
- Köszönöm! - majd én is ökölbe szorítom a kezem és egymás felé visszük őket.
- Magyaréknak szóljunk hogy jöhetnek, vagy mi legyen?
- Szerintem szóljunk, az jó lesz!
- Oké elmegyek értük te maradj itt és pihenj! - szólok rá Amerikára aki készült volna feltápászkodni a székéből.
- Jó jó oké, azért ki engedlek! - majd felállt hogy eltudjak férni a szűkös helyen. Elmentem először balra, arra nem találtam őket. Hallottam Ukrajna hangját arra felé. Bekukkantottam az egyik kulcslyuk szerűségen. Mit látnak szemeim! Canada és Ukrajna egymás mellett ülnek közben valamin nevetnek, szembe velük Japán meg Belarus a másik tesóm. Kazahsztánnal mi van elnyelte a föld? Kuncogom el magam majd elindulok a másik irányba. Rájuk is bukkantam egy hamar.
- Hát ti?
- Halak! - fordul maga mögé Poland hozzám, majd visszaviszi tekintetét a kis akváriumra.
- Mi? - kérdem értetlenül.
- Az a hal fehér és piros akárcsak Lengyel, ezért olyan érdekes számára! - áll mellette Magyar karba tett kézzel, nekem megmagyarázva a dolgot.
- Ááá oké érten asszem! - vonom meg a vállam.
- Amúgy jöhettek ha akartok, megbeszéltük a dolgokat!
- Naa, hogy ment? - kérdi Magyar, Poland még mindig a halakat bámulta mosolyogva.
- Jól és sokkal megkönnyebbültebb vagyok, egy nagy kő esett le a szívemről! - mondom egy nagy sóhajt elhagyva.
- Akkor jó! - veregeti meg a vállam Magyar, majd Poland hátát megkocogtatja jelezve hogy menjünk. Vissza ballagtunk a szobába. Helyet foglaltunk és elkezdtünk beszélgetni, mivel semmi jobbat nem tudtunk kitalálni.

- Még mennyi idő amég oda érnünk? - teszi fel a kérdést unottan Poland, mikor már mindenhogy megpróbált elhelyezkedni. Fekve, ülve, még fejjel lefelé is megpróbált, de nem lett jó vége, majdnem leesett a székről. Kezdtem éhes lenni, ezért amit hoztam magammal nasit azt kivettem a táskámból és kibontottam.
- Vegyetek!
- Uuuu nyami sós chips! A kedvencem meg ropi! Ez a legjobb!
- Egyet értek! - bólogat Magyar helyeselve kezében a ropival.

( 795 szó. Ez a holnapi rész csak "kicsit" előbb raktam ki. 22:27)