Szemeid gyönyöre [RusAme]

14.rész

Ki vagyok én most..?

- Szia kincsem, hoztam neked egy kis rágcsát!
- Köszönöm anya! - majd boldogan átvettem tőle a kekszet.
- Nagyon szívesen! Most megyek hagylak pihenni, gondolom fáradt vagy!
- Köszönöm anya!

( Kissé szamarú rész következik!)

Poland szemszöge

Ki kell találjak valami jó tervet Philippines ellen. Már van egy kisebb terv a fejembe de azt ki akarom bővíteni valamivel. Nem szoktam verekedni de most Ukraina miatt muszáj leszek, nem hagyhatom annyiban hogy az a mocsok megverte! Váratlanul a telefonom kijelzője felvillant
- Oh kaptam egy értesítést. Odanyúlok a telefonom irányába majd megpillantom hogy EU üzent a classroomba. A kirándulással kapcsolatbam.
EU: Ne feledjétek hétfőn indulunk és mindenki legyen bent 7 órakor az osztályteremben! Legkésöbb 7:30 kor indulunk ki a vonat állomásra akik a vonat állomáshoz jönnek azokat megkérem hogy írjanak egy levelet (szülői üzenetet! )
- megjegyzi zárójelben.
- El is feledkezdtem a kirándulásról, pedig nagyon várom! - rakom le telefonom majd előkotorászok valami táskát amibe vihetem a cuccaim. Az estémet azzal töltöttem hogy zenét hallgatva pakolásztam be a táskámba.

Ukraina szemszöge

Ülök az ágyamon épp azon gondolkodva vajon kikkel fognak engem összerakni egy szobába. Poland kilöve mivel ő Magyarékkal lesz. Canada meg a fiukkal lesz. Többet nem tudok. Kazakhstan-nal nem szeretnék lenni, egy házban vagyunk nem akarok még egy szobába is vele lenni! Belarus, talán ő és akkor Japán, Belarus meg én és még valaki. Bárkit elviselek csak Philippines-t meg a hülye barátnőit nem. Lerakom magam mellé a telefonom, oldalra fordítom a tekintetem és egy ideig csak bámulok az ablak felé, majd érzem hogy a szemem fájni kezd és elhomályosodik a kép. Egy sós könnycsepp csordul ki egyik szememből, legördül az arcomon majd az ágyamra hullik. Magamra maradtam. Mindig egyedül vagyok, nekem csak a magány jutott. Russia is csak a mosolygós vidám országot látja bennem, de mikor egyedül a szobámba a sötétbe vagyok akkor döbbenek rá, hogy senki sincs aki törődne velem, vagy aki foglalkozik az meg csak a suliban, itthon bezzeg soha nem ír rám se Poland se Japán se senki. Pedig én várom az üzenetüket. Mit is gondoltam, van jobb dolguk annál hogy az én problémáimat hallgassák. Utálom magam amiért nem bírok kiállni magamért mint például amikor Philippines megvert. Hagytam magam, csak tűrtem és tűrtem a szenvedést. Abban remélve hogy valaki majd bejön és meglátja hogy mi folyik itt. De senki se lépett be, miért is jött volna bárki, ugye bár. A gát átszakadt nem birtam abba hagyni a sírást potyogtak a könnyeim. Bármennyire is probáltam talpra állni. Magamba zuhantam elöntötték a rossz gondolatok az elmém. A kezemmel kezdtem törölgetni a szemem de hiába, újabb és újabb könnyek gyülnek a szemembe. Nem szoktam sírni olyan csakran ha szamarú vagyok akkor csak bezárkózok a szobába vagy ha az iskolába vagyok akkor kikéreckedek a mozsdóba. Még ha nehéz akkor is nevetek meg mosolygok tettetve hogy minden a legnagyobb rendben van! Még ha nem is. De nem, nem mutathatom ki másoknak az érzéseim mert akkor gyengének fogok tűnni. Apa is azt mondja hogy talpra kell állni a sírás nem visz előrébb, harcoljak. Harcoljak tovább! De ha egyszerűen nem megy.? Zokogok hallkan a párnámba lábaim és a kezeim remegtek, nem tudtam egyenletes levegőt venni. Egy idő után a szekrényem felé nyúlok majd kihúzom az alsó fiókot és egy kést ragadtam meg. Komoly tekintettel felültem az ágyam szélére majd felhúztam a pulóverem ujját és a kést egyre közelebb hoztam a karomhoz. Meg akarom tenni? Ez nem én vagyok, tudom de nem bírom visszafogni magam,kiesett a szár a kezemből azt a lovat aminek elengedték a szárát azt nehéz már visszafékezni.. Közelebb viszem a kést a karomhoz.. Nem éreztem semmit, nem könnyeztem, nem mosolyogtam, nem voltam mérges se. Mintha elfelejtettem volna érezni nem tudtam még én magam se mi bajom.
Egyszer csak meghallok egy pittyenő hangot, lefagyok. Magam mögé tekintek a telefonom tényleg jelzett. Azt hittem halucináltam, de mégsem. Tényleg írt valaki, vissza fordítom tekintetem magam elé, a kés a kezembe pár centire van a karomtól, remeg a kezem kissé. Mit tegyek. Vágjam meg magam vagy ne.? Lehet észre venné valaki szóval, úgy döntök hogy most nem fogok ilyenekhez folyamodni. Inkább megnézem ki írt és mit. Megnyitom a telefonom kissé remegő kézzel. Nem hittem a szememnek, meg is dörzsöltem a szemeim hogy nem-e képzelődök. Jól láttam Canada írt, megnyitom az üzenetet ez áll benne.
- Szia Ukraina tudnánk beszélni? - kis hezitálás után válaszolok is.
- Persze miről lenne szó?
- Tudod megyünk erre a kirándulásra.
- Igen?
- Szóval annyi hogy lenne kedved velem lenni egy szobába esetleg? Mert a fiúk már tele vannak és amugy is gondoltam rá hogy megkérdezlek, persze ha neked jó! Nyugodtan mond meg ha már nem alkalmas vagy már meg van a "csapatod".
- Dehogy is! Nagyon örülnék neki! A másik két ember ki lesz?
- Nem tudom Belarus-ra ráirtam és azt mondta hogy ő szívesen jönne ha befér meg ugye Japán, ha neked ez így megfelel!
- Tökéletes, nagyon köszönöm!
- Ugyan, én köszönöm! Nem tudtam hogy ilyen hamar fogsz válaszolni! - erre elkuncogom magam és egy mosoly szökik az arcomra, a hajamat kitűröm a szemem elöl. Annyira örülök ennek! El is kezdek be pakolni. Vidáman be is pakoltam már ami eszembe jutott a hétvégén ugy is lesz csomó időm bepakolni! Lementem vacsorázni szerencsére nem vették észre hogy sírtam mivel nagyon sokszor arcot mostam és eltelt azóta egy kis idő is.
A vacsora asztalnál
- Akkor hétfőn mentek el és pénteken jöttök?
- Igen apa. - mondja Belarus falatozva.
- Azt hiszem dél körül érünk vissza ha minden igaz de ebben nem vagyok biztos.
- Rendben van. - válaszol apa egy kis idő eltelte után.

(911 szó)