Agónia

VIII.

– És ők...

– Halottak – bólintok halványan, mielőtt az ő száját hagyná el a szó. – A pokol legmélyebb bugyrába állnak sorba, de fogalmuk sincs róla.

– Ez könyörtelen. – Habog, egy egészen kis időre megengedi magának, hogy széthulljon, mert azt hiszem, most életében lát halottakat ennyire közelről.

– Tudod, kik ezek? – teszem fel a kérdést úgy, hogy tudom, a legkisebb sejtése sincs a válaszról. – Ők mind gyilkoltak, nőket erőszakoltak, vagy a jókat semmizték ki és tették tönkre pusztán csak önzőségből. Nem kell őket sajnálni.

Perszephoné értetlenül méregeti a végeláthatatlan sort, amin túl innen csak a lent tomboló tűzvész fénycsóvája látszik. Képtelen elszakítani a tekintetét az alakokról, és összerezzen, valahányszor olyan gyomorból jövő, éles ordibálás szökik fel a mélyből, amivel kínozni lehetne. Kicsit talán megfeledkezem arról, hogy az arcát nézem, azt, ahogy elhűl a látványtól, és akaratlanul is eszembe jutnak a szeplői, amiket egyáltalán nem látok pár méter távolságból.

– Rossz emberek?

– Emberek? A java részük igen – bólintok nagy nehezen elnézve róla, mikor egy pillanatra felém fordul. – Sok minden van odalent, amit nem akarnál látni.

– Például? – kíváncsian kérdez, de ahogy felém fordul, hirtelen nem engem néz. Nekem meg eszembe jut, hogy Hekaté is itt van. – Mi történik odalent velük? Folyton csak...

– Üvöltenek – szakítja félbe a boszorkány, aki olyan ködös tekintettel bámul a nyitott kapura, hogy fogalmam sincs, mire gondol. – A fájdalomtól.

– Kínozzák őket?

– Igen – biccent vissza Perszephoné megrekedt hangjára.

– Mégis ki csinálja ezt? Kinek jó ez?

– Tartarosz az én irányításom alatt áll. – Hekaté a kislányba fojtja a szavakat, mikor a puszta őszinteségével megelőzi azt az előre sejthető kiborulást, amit Perszephoné valószínűleg nem bír el a naiv lelkével. – Amit itt látsz, az mind az enyém.

Erre a pár gyenge szóra a kislány olyan gyorsan hátrál egy lépést, hogy már a mozdulatból egyértelmű, mennyire zaklatott lesz. A sűrű köd hiába ül a szikár talajon, a szakadék széle mégis sárgán fénylik a tűztől, ami odalent pusztít, ez a fény pedig pont elég ahhoz, hogy minden kétségbeesett rémület tisztán kirajzolódjon Perszephoné lágy vonásain.

Mintha csalódott lenne, amit egyből próbál eltakarni, amint észbe kap. Igyekszik nem felfogni a környezetét, az antropomorf alakokat a távolban, az artikulálatlan kiáltásokat odalentről, aztán valami olyat tesz, amire nem hittem volna, hogy valaha is képes lenne; lerázza magáról. Egy pillanat alatt.

Úgy csinál, mintha nem omlana szét legbelül.

– Te kéred, hogy bánjanak így velük?

– Azt kapják, amit megérdemelnek – válaszolok én, mikor Hekaté nem hajlandó rá, és fogalmam sincs, miért.

Megengedem magamnak, hogy egy pillanatra a boszorkány felé nézzek, aki sziklaszilárdan áll két lépésre innen, és azt hiszem, még csak levegőt sem vesz, miközben a tulajdonát tartja szemmel annyira mereven, mintha megállt volna az idő. Ez a pillanat pedig eszembe juttatja, ki is ő.

Hekaté kegyetlen. Hatalmas és lehengerlő, akinek a lába előtt ott hever a fél világ, és egy csettintéssel képes lenne pokollá tenni az olümposzi mennyországot is, és erőlködés nélkül elérni, hogy minden lélek szenvedjen a születése pillanatától a halálán túl is. Sokszor elfelejtem, hogy ő mások szemében nem olyan, mint a közelemben – nem bizonytalan és nem esendő.