Just because! (Jikook ff)

39.rész

Korán van még, a folyosó ilyenkor még elég kihalt, de én nem igen tudtam aludni. Két napja szenvedünk Kook-al, de egyikőnk sen hajlandó kezdeményezni.
Junghyun és Seungmin is folyton piszkálnak minket, én pedig kezdem belátni, mekkora egy gyökér vagyok. Megint...
Jungkook mindent megcsinál, főz, takarít, mosást intézi, viszi az öccsét, mintha semmi sem történt volna, pusztán az ágyunk helyett a nappali kanapéján alszik.
Ami látszik is rajta.
Én magam eljutottam addig az állapotig, hogy számot vetettem magammal, és beláttam, hogy tévedtem, főleg miután Yeri konkrétan lebaszott, de Jungkook úgy tűnik, nem nagyon felejt, ez pedig természetesen rajtam csapódik.
Igyekeztem beszélni vele, de Jungkook mindig elkerül, vagy egyszerűen inkább elmegy otthonról.

Kicsit didergősen húzom össze magam, gyanakodva a megfázásra is.
Erről pedig eszembe jut az előző estém.

Dühösen vicsorogva ülök be a kádba, ruhástól, mintha ez olyan természetes lenne, de az az igazság, hogy a whisky olykor képes minden gátlásomat elsöpörni.
Megengedem a csapot, és hagyom, hogy folyjon a víz, ami nem hideg ugyan, de épp csak langyos. Szóval azt várom, hogy kijózanodjak, de az még várat magára.
Valahonnan előkapartam egy régi képet, az van a kezemben. Kicsi Jimin pózol rajta, fülig érő szájjal, én pedig irigykedem az akkori kicsi énemre!
Akkor még nem szembesültem az emberek kegyetlenkedéseivel, az irigységgel, megvetéssel.
Akkor még nem tudtam, ki is vagyok valójában....
A kád lassan megtelik vízzel, én pedig a piától átitatottan, hormonzavaros picsa módjára bőgni kezdek.
Hiányzik a régi életem, a magabiztos macsó Jimin, aki minden útjába akadó, valamirevaló csajt megfektetett, de még ennél is jobban hiányzik Jungkook.
Kínlódva vergődöm a kádban, amiből már bőségesen folyik ki a cucc, fókatáncommal pedig még jobban ömlesztem azt.
Nagy szemekkel figyelem ahogy a víz ömlik a kádból, majd elfordulok.
Mérhetetlenül magányos és dühös vagyok, bár utólag bele gondolva, inkább csak részeg! Anyáék most biztos rettentően büszkék lennének rám, ha így látnának...
Fel nyújtva karom tapogatózom a kis polcon. Eszembe jut, hogy ott lennie kell egy öngyújtónak, bár magam sem tudom, hogyan, s miként került oda.
Diadalittasan vigyorgok ahogy a kezembe kerül, majd még mindíg bőgve gyújtom meg a képet.
Elmélázva bámulom, ahogy a kis fecni lángra kap, majd el ég, mígnem hamuként darabjaira hullik, kavarodva a kádból özönlő vízzel.
Az ajtó hirtelen csapódik ki.
-Mi a faszt művelsz? -mordul Jungkook, majd a kádhoz robog, és egy mozdulattal zárja el a csapot.-Te részeg vagy?
Ahogy közelebb hajol látom szemében a csalódást, és ez engem is elkeserít.
Megint bántok valakit. Őt bántom...
-Baszki...-morogja, majd elkapva a karom, ki rángat a kádból. -Néha igazán nem értelek! Kettőnk közül nekem kellene bedepizni, Te bántottál meg. -morog még mindig, de azért le rángatja rólam a vizes cuccot, majd a törölközőmet rám dobva, lökdös be a szobánkba.
-Miért ignorálsz?-motyogom egyenesen felé fordulva.
Jungkook eltűnődve néz, majd halkan sóhajt.
-Nézd, én értem, hogy félreértettél engem, de ez nem mentesít azalól, hogy kibaszottul meg bántottál. Amiket pedig mondtál, a babáról...nem kérte ezt az életet, vágod, de ha már megfogant, akkor joga van élni, még ha Te is és Yeri is az ellenkezőjét gondoljátok. Nem azért akartam Yeri közelében lenni, mert annyira oda vagyok érte, a baba meg nem lehet az enyém, mivel sosem fektettem meg. De az a baba védtelen, és ami a legfontosabb ártatlan! Nem tehet róla, hogy az anyja egy idi...khm, Yeri!
Újra csak magamra hagy a szobában, bár ezúttal nem dühösen távozik, csupán szomorúan. De ez még rosszabbul esik, mintha dühöngene!

-Jimin?
Yeri hangjára felkapom a fejem.
Szétnezek, de a folyosó teljesen kihalt.
-Szia Yeri, Te mit csinálsz itt ilyen korán?
-Mostanában nem tudok aludni.-von vállat.-Figyelj csak, ahm...Jungkook, még...még mindig haragszik ?
-Kérdezhetek valamit?-vágok a szavába, mire bólint.-Miért akarod elvetetni a babát?
Először csak meglepetten néz, aztán zavartan babrálni kezdi a pulcsija ujját.
-Az ég szerelmére, Yeri, legalább egyszer légy velem őszinte!-mordulok, mire a lány idegesen szusszan.
-Csak...félek! -mondja ki lassan.
Ahogy kérdőn nézek le rá, kicsit bátrabban folytatja.
-Félek, hogy olyan lennék mint a szüleim. Őket sosem érdekelte igazán, mire vágyom, mit érzek, csak az, hogy minden amihez nyúlok arannyá váljon. Érted? A szüleim hihetetlenül arrogáns emberek, akiket csak a pénz motivál, és számukra nincs olyan opció, hogy én esetleg nem erre vágyom. Maximalista vagyok, mint az apám, és fontos számomra a kényelem, a tökéletes megjelenés...mint az anyámnak, de egy gyerek...én nem tudnám megadni neki azt a szeretetet amire egy gyereknek szüksége van, hisz nem tudom, hogy az hogyan működik, tekintve, hogy sosem volt benne részem. Tudom, hogy ez még nem mentség, de akkor is félek, hogy tönkre teszek valakit, aki teljesen ártatlan. Még csak megvédeni sem tudná magát. Tudom milyen egy szívtelen anya mellett felnőni!
Yeri arcán egy könnycsepp folyik le.
Vegyes érzések kavarognak bennem a hallottak alapján, és végképp elbizonytalanodom. Aztán ki mondom azt, amit sosem gondoltam, hogy meg tenném.
-Én mindent meg tudnék adni neki, amire szüksége van!
Yeri elképedve néz rám, majd meg rázza a fejét.
-Ti tényleg egymásnak lettetek teremtve, Junkook-al! Menj haza, Jimin, beszélj vele, ne bántsd őt tovább.
El fordul, majd el indul a lépcső felé.
-Yeri. -ahogy vissza néz rögvest oda sietek.-Én komolyan mondtam. Mi Kook-al mindent megadnánk neki!
-Tudom...

-Kook!
A feketehajú megtorpan, majd hátra fordul. Kérdőn néz rám, mire hozzá szaladok.
A folyosó kezd egyre jobban megtelni a beérkező diákokkal, így kicsit zavartan nézek fel morcos szerelmemre.
-Fogadjuk örökbe a babát!-mondom minden bevezető nélkül, Jungkook arca pedig hirtelen ragyog fel.
-Komolyan gondolod?-kapkodja tekintetét szemeim között. Ahogy bólintok fel nevet, majd hírtelen a karjaiba kap, és a magasba emel.
-Szeretlek! -mondja csillogó szemekkel, mire én is fel nevetek.
-Én jobban, Te gyökér!
-Délután át beszéljük, es ha dűlőre jutunk, fel hívjuk Yerit. Rendben van így, baby?-kérdezi lágyan, mire hevesen bólogatni kezdek.-Akkor ezt megdumáltuk. Délután, szeretlek.
Nem törődve a körülöttünk lévőkkel, forró csókot hint a számra, majd el siet.
Boldogan figyelem távolodó alakját, azon agyalva, hogy még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy az enyém. Vegre csak az enyém!

Sziasztok kedveskéim, hát eljött ez a rész is, remélem tetszett. Ha igen nyomjatok a csillagocskára, vagy kommenteljetek, hisz onnan tudom, érdemes-e folytatnom.
Puszi😘