Vissza hozzád

Part 8

Az este picit ködös volt és a hideg szellő dobálta tincseimet. Nem sokkal később az uticélunk látványától még a környező fákat is rázhatta a hideg. Egy hatalmas és sötét kastély állt az erdő közepén. Eléggé eldugott helyen van, ahhoz képest milyen szép építmény lehet egy mosolygós napsütötte reggelen. Kicsit közelebb érve az utóbbi gondolat hamar el is illant. A több méter magas kapukon bejutást nyerve hatalmas, éles és durva kő szobrok álltak mindenféle torz szörnyeket ábrázva.
-Ettől eddig óvni próbáltalak. Most pedig arra kérlek, hogy alkalmazkodj.- súgta oda apám majd kicsit előlrébb ment.
-Ne izgulj Kincsem, nem lesz semmi baj.-nyugtatott meg szerető édesanyám.
A bejárati ajtó érkezésünkre kinyílt, így beléphettünk a bál helyszínére. Egy sötét járólapon haladtunk végig amin csak úgy kopogott a magassarkúm, szinte visszhangzott. A falakon csak apró fények pislogtak és néhol láthatóvá váltak az ott elhelyezett festmények. Szerencsére ezt a kis szobát nagyjából tíz lépéssel ki is küszöböltük és egy fényűző terembe léptünk, ahol már javában folyt az élet.
-Áh! A Black család! Megtisztelő, hogy elfogadtátok a meghívásunkat. Helga! Még mindíg gyönyörű vagy.- mosolygott egy fekete hajú hölgy akinek fehér tincs volt a hajába.
-Köszönjük a meghívást...-kezdte anyám.
-Csak nem a nagy lányod Rose?-fordult felém ugyan azzal a vigyorral.
-De, igen! Örvendek a találkozásnak.-nyújtottam kezem.
-Szóval Rose Black.-tolta el a kezem a hölgy mellé toppanó férfi. Felhúzott orral és lesujtó tekintettel mért rajtam végig. Talpig feketébe öltözött és hosszú, szinte fehér haja volt.
-Lucius! Ne legyél udvariatlan.-szólt rá a kedves nő, aki bozonyára a felesége.
-Köszönjük szépen a meghívást Lucius. Hoztunk egy kis meglepetést is a megbeszéléshez. Ha már odaértünk, biztosra veszem, hogy örülni fogsz neki.-mondta apa teljesen nyugodtan, pedig ettől az embertől az élő holt is inkább vissza fekszik a koporsójába.
-Oh, hagy mutassam be a fiunkat. Lehet ismered is.-fordult körbe a hölgy mire karon ragadott egy tejfölszőke fiút.- Ő a fiunk, Draco.-húzta magához közelebb.
Én itt teljesen a földbe gyökereztem. Ez nem lehet igaz. A házigazda egy ijesztő ember, a házuk olyan helyen van, hogy a világ végét se veszik észre, ráadásul a fiuk Draco. Deaco Melfoy. Egy pár mondatos bájcsevej után elküldtek minket beszélgetni, mert biztosan találunk közös témát.
-Amíg látnak mosolyogj.-szólt hózzám a rémálmom.
-Olyan irányba vigyél, ahol nem látják ha nem együtt vagyunk.- vigyorogtam rá de közbe utasítottam.
-Az nekem miért jó?
-Mert mi nem bírjuk egymást. Miért szeretnél velem lenni?
-Jogos érv és nem tudom semmivel megcáfolni. De majd igyekszem.-kacsintott.
-Szerintem csak hagyjál békén. Szólj, ha nem látnak és már el is tűnök mellőled.
-Köszönöm. Nem én akartalak erre kérni, hiszen az roppant tapintatlan lenne. Tudod engem nem így neveltek.- beszélt ugyan olyan felhúzott orral mint az apja.
-Igen. Ebben biztos vagyok.-bámultam rá.
-Szóval Black. Innentől nem látnak. Ha kellenék a bárban leszek, de inkább ne kelljek és bírd ki nélkülem az estét.-azzal ott is hagyott.
Micsoda arogáns kis mócsing. Ahogy Melfoy távolodó alakja eltűnt a tömegben, a terem másik oldalán megpillantottam egy ajtót, ami az üres teraszra nyílt. Arra vettem az irányt bízva benne, hogy ott egy kis nyugalomra lelek bár az este még csak nem rég kezdődött.