Agónia

Prológus

Hádész
•

Az ég színtelenül kék, mégis átvilágít a nap szúrós fénye a vékony, apró felhőkön, amik körülöttünk keringenek. Egy helyben állok mozdulatlanul, miközben a tekintetem a bátyámat követi, és azt, ahogy a levegő mozog körülötte minden kisebb rezzenésétől.

Jobban nem is különbözhetnénk egymástól.

Az én fehér, halott bőrömhöz képest az övé szikrázik, szinte már bántja a szememet az az életerő, ami belőle sugárzik. Árad belőle a fény, de nem azért, mert jó lenne. Övé a napfény és a friss levegő, amíg nekem csak a sötét és a hamu maradt odalent.

Hirtelen elfog az a halvány indulatom felé, amit sikerül visszanyelnem, mielőtt túlságosan eluralkodik rajtam a harag. Csak azt figyelem, ahogy fel-alá sétál, és ugrálnak a vastag izmok a karján, miközben mindenhová néz, csak az én szemeimbe nem.

– Végre figyelembe vennéd, hogy én is itt vagyok, Zeusz? Veled ellentétben én nem hagyhatok ott mindent, amikor csak kedvem van hozzá. – Az érdes hangom átvág a meleg levegőn, miközben az ő fehér haját fellobbantja a hirtelen szél, mikor felém fordul.

Hosszú percek után végre megtesz annyit, hogy csakis rám figyeljen, én mégis kényelmetlenül érzem magam tőle. Gyűlölök a közelében lenni.

– Figyelj, Hádész – sóhajt fel hangosan, ahogy megtorpanva a halántékához nyúl. – Lehetetlent kérsz. Hallani sem akarok erről.

– Kell mellém még valaki. Ahogy te sem tudod egyedül kormányozni az élők világát, úgy nekem sem megy a halottakkal. Belegondoltál, mennyivel többen vannak odalent az irányításom alatt, mint a te kezeid között?

Szétárad az a visszafojthatatlan indulat a torkomon, miközben beszélek, ami pont elég ahhoz, hogy ne vegyen véresen komolyan. Egy gyenge fintorra húzza az arcát, miközben alig észrevehetően, de végig mér, amivel nem tudok mit kezdeni. Feszültté tesz és olyan enyhe hányinger bizsereg a gyomromban, hogy képtelen vagyok nyelni is.

– Ne nevettess. Talán magányos vagy? – ereszt el egy halvány mosolyt, amitől fellobban a kék fény a szemeimben. A kezeim ökölbe szorulnak, és ebben a szent pillanatban mindennél jobban örülök annak, hogy a szöges ellentéte vagyok. – Annyian vannak körülötted, minek még valaki?

– Mindenki halott – javítom ki vontatottan. Tartom a tekintetét még akkor is, ha minden másodperccel nagyobb a harag bennem, amit a világ kezdete óta képtelen vagyok levetkőzni magamról. – Ígértél nekem valamit.

– Az már rettentően régen volt.

– De a szavadat adtad nekem.

Szinte fejbe ver a hirtelen csend. Nem vág vissza, csak megkomolyodva nézi a koromfekete ruhámat, a szinte kéken fénylő, ólomszínű hajamat csak azért, hogy ne a szemeimmel kelljen foglalkoznia. Lassan mozdul, megvakarja az állát a sűrű, hosszú szakállán keresztül, majd hirtelen felsüvít a szél körülötte, mikor felsóhajt.

– Kit akarsz?

– Kit adsz? – állom a tekintetét lehetetlenül mereven, mikor végre a szemembe néz.

– Perszephoné.

– A lányod? – kérdezek vissza olyan értetlenül, hogy alig jön ki hang a torkomon. – Aki egész nap szarvasokat ölelget? Hülyének nézel?

– Szereti az állatokat. Na és? Ott is vannak, ahová te viszed.

– Azok az állatok halottak. Szerencsétlen létezésük tartja őt életben. Nem teheted ezt vele. – Elképedve meredek a szemeibe, minden apróbb lélegzetem eláll, mert csak most realizálódik bennem az, mennyire nem érdekli semmi. Ebben semmit nem változott.

– Kedveled őt, Hádész, mindig is kedvelted.

– Pont ezért nem tetszik ez nekem – morranok fel kicsit élesebben, és fintorogva figyelem az ő érzelemmentes arcát, mintha épp nem is a lányát száműzné az Alvilágba. – Nem veheted el tőle.

– Mit?

– Az életet. Kértem valakit, de te a lehető legrosszabb ajánlatot teszed elém.

– Nem hinném, hogy így lenne. Perszephoné csendes és meghunyászkodó, pont olyan, akit irányítani tudsz odalent.

– Nem rabszolgát kértem, hanem olyas valakit, aki képes kezelni a lenti poklot. Ha azt a lányt küldöd, magától fog leugrani Tartaroszba.

– Kell vagy nem? Vagy ő, vagy senki más – áll tovább sziklaszilárdan, a hatalmas termetével szinte felém kerekedve még úgyis, hogy egy centivel sem nagyobb nálam. Én mégsem harcolok vele, mert én vagyok az ő területén, az Olümposz pedig csak neki otthon.
Nekem a pokol.

Megrezzen az arcom, érzem, ahogy az a megszokott fagyosság felenged bennem egy fél pillanatra, mert hiába nem tetszik az, amit ajánl, mégis elgondolkodom rajta.

Szükségünk van valakire, Hekaté nem lehet mindig ott.

Veszek egy mély levegőt, felháborodva nézek a szemeiből a felém kinyújtott karjára, és felmorran az ég, mikor végül kezet rázok vele. Elmosolyodik, felszikrázik a levegő körülötte, miközben próbálok nem figyelni az áramszerű csípésre a tenyeremben, ami az ő bőréből árad.

– Két hét. Ennyi időt kapsz rá, hogy levidd magaddal az Alvilágba. Ha kicsúszol az időből, akkor egyedül kell megoldanod odalent – néz mélyen a szemembe, amiből szinte szivárog az a megfejthetetlen magabiztossága.