Tesóm és a maffia barátja

12. fejezet

Miután becsaptam az ajtót fogtam magam és levágódtam az ágyra. Baromira mérges voltam rá, hogy lehet valaki ennyire öntelt és arrogáns. Annyira utáltam most. Miután kivergődtem magam felöltöztem rendesen és lementem a földszintre.

-Elmentem. -mondtam a körülöttem lévő srácoknak.

Voltaképp csak ki akartam szellőztetni a fejemet. Célom nem volt így arra mentem amerre a lábam vitt. Végül egy kávézó előtt kötöttem ki, de mielőtt bementem volna nem is olyan messziről meghallottam egy pisztolylövést. Egyből a hang irányába kezdtem futni, egy sikátor előtt lyukadtam ki.

Kihajoltam a fal mögűl, hogy lássam mi folyik ott. Mivel nem volt nálam fegyver és az igazat megvallva elég ügyetlenül is használtam ezért jobbnak láttam, ha csak távolról figyelem.

-Na lám lám, utolért a végzeted nem Andrew? -kezdett el beszélni egy idegen férfi

Olyan ismerős volt ez a név.

-Nem hinném. De ha igen akkor a pokolban találkozunk de mocskos féreg!

-Ejnye, hát így kell azzal beszélni akinek a kezében van az életed?

-Te vagy az utolsó ember a földön akivel úgy beszélnék mint ha a csicskája lennék.

-És az utolsó ember az életedben akivel beszélgethettél is. -ekkor fogta magát és meglőtte.

-Szép lassú halált érdemelsz, pont mint a szüleim akiket megöltél! Kellemes halált de undorító ember!

Ekkor felálltak és elsétáltak a férfitól. Hogy észre ne vegyenek gyorsan bebújtam egy kuka mögé, nem hiányzik, hogy én is meghalljak. Miután elmentek oda futottam a férfihoz.

-Hé jól vagy? -habár ez elég hülye kérdés volt.

-Menny el kislány, nem akarom hogy traumád legyen. -mondta erőtlen hangon.

-Nem vagyok kislány és segíteni szeretnék. Hívom a mentőket.

-Ne! Ők nem tudnak segíteni.

-Akkor mit csináljak? -kérdeztem inkább magamtól, mint tőle

-Hagyj itt, éld az életed. Nekem már amúgy is mind egy. -felelte.

-Nem hagyom, hogy meghallj, küzdj kérlek! Várj itt egy pillanatot. -jó szerintem nekem kéne egy új agy, még is hova tudna menni? Berohantam a kávézóba és az egyik dolgozót akit ismertem megkértem, hogy segítsen. Együtt bevittük hátra a fickót és elkezdtük ápolni a sebeit. Mikor végeztünk már nem volt eszméleténél, de még nem hallt meg szerencsére. Egyszerűen nagyon ismerős volt a neve. Mivel nem volt kedvem hazamenni ezért beálltam segíteni az itteni dolgozóknak, örömmel fogadták el a segítséget.

Olyan este tíz fele elindultam haza, de előtte még írtam egy rövid üzenetet a betegnek. Holnap reggel is meglátogatom, nem megyek le edzeni Adammal, így is meg tudom védeni magam és nem akarom hallani az önfényező beszédét. Fél tizenegyre hazaértem, látszólag mindenki aludt már. Mivel egész nap nem ettem semmit ezért a konyha felé vettem az irányt.

Mikor felkapcsoltam a villanyt enyhe szívroham jött rám, amikor megláttam Adam nyúzott fejét.

-Te hogy hogy itt. -kérdeztem kedvesen, látszott rajta, hogy nem érzi jól magát.

-Ezt én is kérdezhetném, egyáltalán hol voltál? -kezdett mérges hangnemre váltani.

-Semmi közöd hozzá, nem vagy az anyám, egyébként mint minden normális ember azért jön le a konyhába, hogy egyen.

-Nem mondod, egyébként igen is van hozzá közöm.

-Inkább menj pihenni és vegyél be gyógyszert, mert holnap az alkohol még vissza fog ütni. Se erőm, se energiám sincs most ahhoz, hogy veszekedjünk. -mondtam egy sóhaj keretén belül.

-Szerintem is jobb ha megyek, jó éjt!

-Neked is.

Miután elfogyasztottam a vacsorámat én is felmentem a szobámba, majd elaludtam.

REGGEL

Már alig vártam a reggelt, miután kipattantam az ágyból egyből a ruhák felé vettem az irányt, majd átöltöztem. Lementem reggelizni, láthatólag a többiek még nem keltek fel, ezért gondoltam készítek nekik reggelit. Reggeli befejeztével írtam egy cetlit a kaja mellé, hogy elmentem. Megfogtam a kabátom és kiléptem az ajtón. Akik őrökkel összefutottam köszöntem nekik és ők is nekem. Az úticélom észszerűen a kávézó volt, mikor beértem Noémi az egyik pincér, aki tegnap segített behozni Andrewt hátra mutatott, hogy ott találom az említett személyt. Beléptem hátra és a szeme az enyémbe fúródott.

-Szia. -köszöntem neki.

-Szia. -köszönt vissza bátortalanul.

-Hogy érzed magad?

-Jobban, köszönöm, hogy elláttatok engem. Ha nem vagytok akkor már tényleg halott lennék.

-Tudom semmi közöm hozzá, de mit akartak tőled?

-Ez nem neked való téma kislány. Majd rájössz magadtól, ha engedem. -tipikusan ugyan olyan volt a stílusa, mint Adamnak. Fantasztikus.

-Rendben. Ettél már?

-Igen, a pincérnő már adott reggelit. Mennyit hallottál a beszélgetésből.

-Ha hazudni szeretnék azt mondanám hogy semmit, de mivel nem adtál rá okot, hogy ne bízzak benned ezért az igazat mondom, onnantól hallottam, hogy „utolért a végzeted Andrew". -idéztem fel neki.

-Pont a lényeget, csodás. -töprengett magában.

-Figyelj nem mondom el senkinek. Nem az én dolgom, hogy világgá kürtöljem azt amit hallottam tegnap.

-Nem szeretnélek fenyegetni, mert tegnap megmentettél, de ha nem tartod titokban amit hallottál kénytelen leszek eltenni téged láb alól.

-Hű ez irtó kedves volt. Tudod nagyon hasonlít a stílusod egy ismerősömére. Voltaképp ha vele nem veszek össze tegnap, és a lábam nem a kávézó felé sodor akkor tényleg halott lennél.

-Nem akarlak bántani, mert nem tűnsz rossz embernek. Csak kérlek tartsd meg magadnak amit hallottál. Egyébként, ha összefutok azzal a bizonyos személlyel megköszönöm neki. -mondta nevetve, ezzel is oldva a kettőnk közti feszültséget.

-Na és mikor tervezel lábra állni? -kérdeztem.

-Amint a lábaim úgy gondolják. -mondta mosolyogva. -egyébként milyen udvariatlan vagyok, a nevem Andrew Pirce. -mondta és a kezét nyújtotta. Na igen ezen a ponton már valahonnan tényleg ismerős volt a neve. De mivel nem akartam udvariatlan lenni és is bemutatkoztam. -Zoé Colman. -itt egy darabig elgondolkodott majd megszólalt. Igen itt viszont én is rájöttem, hogy ki az a srác akivel épp cseverészek, nem más mint akinek be kell férkőzzek a bizalmába és elcsalni. Ekkor megszólalt.

-Esetleg nem ismered Nate Colmant? -kérdezte felhúzott szemöldökkel. Tudtam jól, hogy sejt valamit ezért értetlen fejet vágva válaszoltam.

-Nem. Legalább is nem rémlik. -minden színészi tudásomat elővéve adtam meg ezt a választ.

-Akkor lehet, hogy csak névrokonok vagytok. -mondta.

-Szívesen megismerném, elég jó vicceket tudnánk eljátszani együtt. -mondtam mosolyogva. Látszólag elhitte és ő is elkezdett mosolyogni.

-Inkább ne akard. -mondta nevetve.

-Én viszont megyek, mert a barátom már egy csomószor hívott. Holnap is találkozhatunk, ha még itt leszel.

-Persze, legalább addig sem unatkozok itt. Ha gondolod holnap mesélhetsz többet a barátodról.

-Mindenképpen. Habár néha elviselhetetlen. De majd holnap beszélünk még. Szia Andrew.

-Szia Zoé.

Kiléptem a kávézóból és haza felé vettem az irányt. Nem akarom elmondani a fiúknak, hogy merre voltam, pláne nem akarom, hogy megtudják, hogy megmentettem az életét annak az embernek akit voltaképp meg fognak ölni a barátaim. Enyhe bűntudatot éreztem, hiszen amikor beszélgettem vele sajnáltam, hogy nem tudja, hogy mi fog még rá várni. Megint este fele érkeztem haza. A konyhában, most nem fogadott váratlan szívroham aminek nagyon örültem. De amikor beléptem a szobámba na akkor jött a fekete leves.