Az őrület határán (J.K) (befejezett)

15. rész

Két hét. Két hét telt el azóta, hogy felébredtem a pincében. Azóta sínylődöm egyedül, magányosan egy sötét kis zugban. De legalább már nem vagyok kikötözve akár egy kínzásra ítélt rab. A pincét ugyan nem hagyhattam el, Jason mindig zárva tartotta. Már hiányzik a napfény, a friss nyári szellő, még az eső is. Fogalmam sincs milyen lehet odakint az idő. Tombol-e már úgy rendesen a nyár? Vagy esetleg heves viharok dúlnak? Nem tudom. A falon lévő baglyos órának köszönhetően tudom mennyi az idő, na nem mintha bármit is segítene rajtam. Az éppen nyíló ajtóra felkapom tekintetem és a rajta belépő férfit kezdem el nézni. Éppen ételt hoz nekem. Arcát fürkészve próbálom kideríteni milyen hangulatban van, mert attól függ kapok-e vagy sem. Nyugodtnak tűnik, bár nála sosem lehet tudni. Mikor jó napja van olyan, mint mikor megismertem, kedves, aranyos és ellehet vele beszélni. De ha bekattan a kakukkos óra akkor azért is lepofoz ha csak levegőt veszek. Olyankor minden zavarja. Ha rosszul fogom meg a kanalat, ha nem eszem meg az éppen hozott ételt vagy ha válaszolok a feltett kérdésére. Igyekszem úgy cselekedni és azt tenni amit mond a minél kevesebb bántás érdekében, de néha kevésnek bizonyul az igyekezetem. Ilyenkor mindig az az interjú jut eszembe amit a tv-ben mondtak róla és betegségeiről. Bár mondjuk könnyebb lenne ha tudnám hogyan próbáltak segíteni rajta és milyen gyógymóddal lehet stabilizálni a dühkitöréseit. Nem mondom magam ostobának sem gondolkozásra képtelennek de ehhez pont nem értek, nem tanultam pszichológiát sem efféle tantárgyakat. Persze biológiából vettünk 1-2 anyagot ami az agy rejtelmeiről szólt és néhány szellemi betegségről de az mégsem ugyanaz. Annyit biztosan tudok, hogy akinek egyszerre három mentális betegsége is van, azzal nagyon óvatosnak kell lenni. Hiszen sosem lehet tudni mikor kap egy erőszakos dühkitörést vagy éppen mikor van kedves hangulatban.
Gondolataim mélyéről az ölembe helyezett tálca térített vissza. Gyorsan megragadtam a széleit nehogy a földre borítsam az ételem. Jason leült mellém és ezúttal nem kezdeményezett beszélgetést, én sem mertem. Inkább megfogtam a kanalat és elkezdtem enni.

- Finom? Ízlik? Én készítettem. -szemei csillogtak, csak arra várt, hogy egekig magasztaljam a főztjét.

- Igen nagyon finom. Mi ez? Kínai kaja?

- Majdnem, koreai. Kimchi a neve. Végülis a kontinens ugyanaz.

- Remek lett, köszönöm!

Megvárta amíg megeszem mindet majd fogta a tálcát és elindult kifelé. Gondoltam ha már jobb passzban van bepróbálkozok nála, hátha sikerül végre kijutnom innen.

- Várj! -szóltam utánna- Meddig kell még itt lennem? Megbűnhődtem már nem gondolod? -igyekeztem magabiztosnak tűnni.

- Hidd el én lennék a legboldogabb ha nem kéne itt tartsalak, de a múltkori kis kirohanásod nem ismétlődhet meg.

- És ha megígérem, hogy nem szököm el? Bármit megígérek, csak kérlek ne kelljen itt lennem! -könyörögtem- Annyira hiányzik már a napfény. Kérlek!

- Átgondolom.

Becsapta az ajtót az orrom előtt. Hallottam ahogy kattan a zár, ismét csak egy rab voltam. Visszabotorkáltam a kis ágyacskámra és leültem rá. A falióra kattogása csak ami végig szántott a sötét helyiségen, egyébként néma csönd volt. Amit már nagyon utáltam. Vicces, régebben mindig nyavajogtam anyáéknak, hogy hangszigeteljük a szobámat mert a sok rohadt kocsitól még aludni sem tudtam, de most... még az is hiányzik. Ez a csend már-már aggasztó. A percek lassan órákká alakultak át, de még mindig a félhomályban ültem. Mikor már kezdtem teljesen feladni a reményt, hogy valaha is kijuthatok innen egyszercsak kinyílt a hatalmas vasajtó.

- Döntöttem. Megengedem, hogy feljöhess hozzám. De csak abban az esetben ha mindig azt teszed amit mondok! Máskülönben visszakerülsz ide.

- Rendben, megígérem! Azt fogom tenni amit kérsz, jó leszek.